Aztán egy fákkal körülvett földterület jelent meg a képernyőn.

Mariana felismerte a képet.

Egész délutánokat töltött a terep, az árnyékok és a hozzáférési pontok tanulmányozásával. Ismerte azokat a lejtőket, amelyek a fényképen nem látszottak.

Esteban Gerardo felé hajolt.

– Ez a szerződés a bölcsődére, ugye?

A főnöke bólintott.

Az épület képe megjelent a képernyőn: alacsony épületek, belső udvarok és ablakok, amelyek mintha egy kertet öleltek volna körül.

Mariana gombócot érzett a torkában.

Más volt ott látni, ilyen nagyban, miután hónapokig egy számítógép képernyőjén figyeltem, megfigyelésekkel és korrekciókkal körülvéve.

„A Jacarandas Gyermekközpont olyan gyermekeket fog szolgálni, akiknek rehabilitációra és speciális gondozásra van szükségük” – magyarázta Alonso. „Cégünk fogja irányítani az építést. A projektet egy multidiszciplináris csapat fejlesztette ki, amely kivételes figyelmet fordított a családokra.”

Esteban érdeklődéssel figyelte a képet.

– Lenyűgöző – mormolta.

Marianna felé fordította a fejét.

Ez volt az első alkalom, hogy hallottam tőle ilyesmit mondani az egyik projektjéről.

Még nem tudta.

– Ma este csatlakozik hozzánk az építész, aki az ápolási terek, az akadálymentesített útvonalak és az épület udvarokkal való kapcsolatának tervezésének koordinálásáért felelős – folytatta Alonso. – Mariana Robles, köszönöm, hogy itt van.

Esteban nem mozdult.

Mariana letette a szalvétát az asztalra.

Gerardo lassan felé fordult.

– Te vagy az?

A nő bólintott.

Ahogy felállt, érezte, hogy remegnek a térdei. Nehéz megbeszéléseken beszélt, megvédte az ajánlatait, és hibákat javított ki ügyfelek előtt. Az asztaltól a színpadig azonban nehezebb volt eljutni, mint gondolta.

Alonso kézfogással üdvözölte.

– Azt hittem, a szállítás miatt nem fogsz odaérni.

– Ma délután zárjuk.

Felajánlotta neki a mikrofont.

Mariana körülnézett a szobában. Estebant mozdulatlanul találta ülni, az üveg érintetlenül hevert előtte.

Sok mindent mondhatott volna.

A csapatról beszélt.

A gyógytornásztól, aki elmagyarázta, hogyan közlekedik egy család kerekesszékkel, hátizsákkal és fáradt gyerekkel. Az anyáktól, akik rámutattak, hogy egyes szobákban nincs elég privát szféra. A szakemberektől, akik minden javaslatot áttekintettek.

„Azt akartuk, hogy a gyerekek várakozás közben nézhessenek egy fát” – mondta. „Nem akartuk, hogy úgy érezzék, mintha büntetést kapnának azért, mert segítségre szorulnak.”

A képernyőn egy alacsony ablakú szoba látszott.

Marianna elmosolyodott, amikor meglátta.

Miután visszatért az asztalhoz, Ximena volt az első, aki gratulált neki.

Gerardo is.

Esteban megvárta, míg a többiek beszélgetni kezdenek egymással.

– Megtetted ezt?

– Én koordináltam azt a részt. Sokan vettek részt benne.

– Soha nem mondtad, hogy ez egy ekkora projekt.

Mariana hangtalanul nézett rá.

– Februárban mutattam meg neked.

Összeráncolta a homlokát.

-Nem emlékszem.

–Egy meccset néztél. Később elmondtad.

Esteban lesütötte a tekintetét.

Emlékezett egy sorokkal teli képernyőre a felesége számítógépén. Emlékezett rá, hogy megkérdezte, mennyit fog fizetni. Emlékezett rá, hogy a felesége megpróbált neki még valamit elmagyarázni.

Nem emlékeztem, hogy újra megkérdeztem volna.

Egy Paulina nevű mérnök lépett oda hozzájuk, hogy üdvözölje őket.

– Mariana, végre találkoztunk videóhívás nélkül.

Anyagokról, egy függőben lévő felülvizsgálatról és a klinikai csapat megfigyeléseiről beszélgettek. Esteban hallotta azokat a szavakat, amelyeket otthon is hallott, de nem figyelt rájuk.

Aztán Paulina azt mondta:

– Döntöttél már Querétaróval kapcsolatban?

Marianának alig kellett egy másodperc, hogy válaszoljon.

– Még fontolgatom.

Esteban az asztal alá nyomta a szalvétát.

Megvárta, míg a mérnök elment.

– Mit érdemes megnézni Querétaróban?

– Javaslat egy másik projekt koordinálására. Ez azt jelentené, hogy néhány hónapon keresztül a hét egy részét ott töltenék.

– És mikor tervezted elmondani?

Mariana a tekintetét állta.

– Múlt vasárnap. Azt mondtad, hogy kimerült vagy, és nem akarsz a munkáról beszélni.

A hazaút szinte teljes csendben telt.

Esteban anélkül vezetett, hogy bekapcsolta volna a rádiót. Amikor megállt egy lámpánál, kikotyogta, amire már percek óta készült.

–Figyelmeztethettél volna. Úgy néztem ki a főnököm előtt, mint egy idióta.

Marianna lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta őket, könnyek szöktek a szemébe.

– Ez fáj neked a legjobban ma este?

Nem válaszolt.

– Boldog voltam, Esteban. A csapatomért. A projektért. Meg akartam osztani veled. És mielőtt elmentél, megkértél, hogy ne áruljam el, mivel foglalkozom.

A közlekedési lámpa megváltozott.

Előrelépett.

– Nem tudtam, hogy idáig eljutottál.

– Mi lett volna, ha nem érkeztem volna meg? Mi lett volna, ha még mindig kis házakat építek? Akkor rendben lenne, ha így beszélnél velem?

Esteban leparkolt az épület előtt, és leállította a motort.

Most először nem talált magyarázatot, amitől jobban nézne ki.

– Nem – mondta.

Mariana megtörölte az arcát.

–Nem kellett, hogy az igazgatód felismerjen ahhoz, hogy tisztelj.

Azon az éjszakán külön aludtak.

Másnap reggel Esteban egy csésze kávét talált az asztalon, Mariana pedig a napirendjét nézegette.

Meg akarta ölelni.

A nő gyengéden felemelte a kezét.

– Most nem.

Leült szemben.

-Bocsáss meg.

-Mert?

A kérdés arra kényszerítette, hogy abbahagyja a rövid kifejezés keresését.

– Amiért félbeszakítottál. Amiért úgy beszéltél a munkádról, mintha nem számítana. Amiért tegnap este arra gondoltál, hogy hogy nézek ki, mielőtt azon gondolkodtál volna, mit tettem veled.

Marianna hallotta.

Nem mosolygott.

– Évekig zsugorítottam magam, hogy ne vitatkozzak veled.

Esteban lehajtotta a fejét.

– Nem akarom, hogy ezt folytasd.