Amikor kinyitotta az ajtót, Elenát az ablaknál találta.

A barát az arcára nézett, majd a gyűrű nélküli kezére.

– Mondd el, mire van szükséged.

Ez a kérdés majdnem sírásra késztette.

– Beszéljen a koordinátorral.

A nő rádióval és egy műsorral érkezett. Amikor meghallotta, hogy nem lesz ünnepség, abbahagyta az újság olvasását.

– Azt akarod, hogy bejelentsem?

Valeria a lépcső felé nézett.

– Nem. De szükségem van egy mikrofonra.

Andrés utolérte.

– Kérlek, ne tedd nyilvánossá.

– A szertartás nyilvános. Valakinek értesítenie kell.

Amikor megjelent a kertben, több vendég is felállt. Egyik unokatestvére tapsolni kezdett, abban a hitben, hogy korai érkezése a program része.

Valeria meglátta Isabel székét.

Hónapokig arról álmodozott, hogy odaér hozzá, megöleli, és együtt sétálnak. Szülei hiánya volt az a fájdalom, amire aznap számított. Semmi másra nem volt felkészülve.

A zene elhallgatott.

– Köszönöm, hogy eljött – mondta.

Furcsán csengett a hangja a hangszórókból.

Isabel letette a telefont, amivel le akarta fényképezni.

„Nem lesz esküvő. Nagyon sajnálom azokat, akik elutaztak, és az esetleges kellemetlenségeket is. Ma megtudtam valamit, ami miatt nem tudok elmenni.”

Mormogás futott végig a sorokon.

Andrés megjelent oldalról a szüleivel. Apja, Ernesto, zavartnak tűnt; Beatriz a fülébe súgott valamit.

– Nem fogok itt magánügyekről beszélni – folytatta Valeria. – Visszaadjuk az ajándékokat, és eleget teszünk a fennálló kötelezettségeinknek. Köszönjük a megértést.

Átadta a mikrofont, mielőtt elvesztette volna a hangját.

Isabel nem sietett megkérdezni tőle, mi történt. Felállt, a szemébe nézett, és bólintott.

Ez a gesztus lehetővé tette számára, hogy tovább folytassa útját.

A folyosón Beatriz ismét eltalálta.

– Szerinted helyes így megalázni minket?

– Nem említettem a mappát.

– Mindenki kérdezni fogja.

– Ezzel együtt kell élnünk.

Ernesto a felesége mögött érkezett.

– Valeria, tudtam, hogy láttak egy ingatlant. Nem tudtam, hogy a házad eladására számítanak.

Beatriz keresztbe fonta a karját.

– Kérlek. Senki sem hamisított aláírást.

Ernesto olyan kemény tekintettel nézett rá, amilyet Valeria még soha nem látott benne.

– Ettől a többi nem elfogadható.

A férfi bocsánatkérése egyszerre megkönnyebbülést és szomorúságot okozott neki. Szüksége volt valami ilyesmire Andréstől.

A barátja követte a parkolóba.

– Elveszem a kulcsát. Figyelmeztetés nélkül nem mehet be újra. És nem kell semmit eladnod.

Valéria ránézett.

A kulcs két évig megoldhatatlan probléma volt. Most egy délután alatt visszaszerezhetem.

– Nem ígérhetek semmit, amivel visszajuthatsz a kertbe – tette hozzá kétségbeesetten. – De megváltozhatok.

–Akkor változtass rajta. Ma mennem kell.

Elena elvitte a szülei házába.

Valeria még mindig menyasszonynak öltözve lépett be. A levegőben dohos bútorok szaga terjengett. A karosszéket huzat takarta, a hűtőszekrényen pedig még mindig ott lógott egy veracruzi nyaralásból megmaradt ferde mágnes.

A földön ült és sírt.

Nem akart visszamenni Andréshez. Azt akarta, hogy az anyja jöjjön le a földszintre, és kérdezze meg tőle, miért van ott.

Isabel kényelmes ruhában és a szállodában felvett bőrönddel érkezett. A férfi letérdelt mellé.

–Nem tartozol nekik házassággal csak azért, mert repülőjegyet vettek.

Később süteményt ettek a konyhában. Elena egy üvegbe tette a csokrot.

Valéria elmesélte a történteket.

– Talán csak rosszabbnak szánom a helyzetet – mormolta. – Andrés velem volt, amikor meghaltak. Nem rossz ember.

Izabella félbeszakítás nélkül hallgatta.

– Nem kell bebizonyítanod, hogy rossz, ahhoz, hogy eldöntsd, nem akarsz hozzámenni feleségül.

Másnap reggel 17 üzenet érkezett Andréstől. Az utolsóban könyörgött neki, hogy ne szakítsa meg négyéves kapcsolatukat élete legrosszabb 20 perce alatt.

Valeria többször is elolvasta.

Aztán megnyitotta az esküvői fájlokat a számítógépén, és elkezdte átnézni a számlákat, előlegeket és visszatérítéseket. Elkerülhetetlen veszteségek voltak; legalábbis ezekre a számokra egyértelmű magyarázat volt.

Délben felhívott Patricia, Andrés húga.

–Anya teljesen összetört. Ő is. Nem dobhatsz ki mindent csak azért, mert azt javasolták, hogy adj el egy ingatlant.

Valéria abbahagyta az írást.

Addig a pillanatig azt hittem, hogy Andrés még mindig nem érti a döntését.

Most fedezte fel, hogy már egy olyan verziót mesélt, amelyben a titkok hónapja nem is létezett.

3. rész

„Mondta neked, hogy már megtagadtam az eladást?” – kérdezte Valeria.

Patrícia hallgatott.

– Hogy nélkülem látogatták meg a másik házat? Hogy egy hónapja tudtam, mennyit várnak el tőlem?

– Azt mondja, minden kicsúszott az irányítás alól.

Valeria becsukta a számítógépet.

– Nem fogom meggyőzni az összes családtagomat, hogy engedélyezze a befejezést.

A hívás után már nem talált szavakat. Kezdte elveszíteni az erejét, hogy elismételje őket.

Elhallgattatott néhány kapcsolattartót, és elküldte Andrésnek a fennálló kiadások listáját. A közös számlán lévő pénzt félretette a beszállítók kifizetésére, majd a többletet a hozzájárulásaik szerint szétosztotta.

Nem akartam megbüntetni. Véget akartam vetni mindennek anélkül, hogy bármilyen rejtett kötelezettséget hagynék maga után.

Az öröklési dokumentumokat is elvitte egy ügyvédhez. Ők áttekintették az ingatlant és a vételi ajánlatot.

A nyomozás nem tárt fel hamisított aláírásokat vagy titkos adásvételt. Ennyit eddig senki sem talált.

Valeria megértette, hogy nem kell bűncselekményt találnia ahhoz, hogy felismerje, mi bántotta.

Három nappal később Andrés megjelent a terasz előtt, miközben a nő száraz leveleket gyűjtött.

–Beszélhetnénk?

Valeria otthagyta a seprűt.

-Egy ideig.