Sötét karikák voltak a szeme alatt, és az inge gyűrött volt.

– Anyukám beteg volt. Mondtam neki.

Várt.

– Én is hibáztam, hogy nem mondtam el.

– És ha egy hónappal ezelőtt tettem volna meg a javaslatot? Elfogadtad volna, hogy nem akarom eladni?

Andrés túl sokáig várt.

– Szerintem ez egy jó választás volt számunkra.

Valéria szomorúan bólintott.

– Ez az, amit még mindig nem értesz.

– Mit akarsz mondani? Hogy egy pár nem tud beszélni a pénzről?

– Bármiről beszélhetsz. De velem nem arról van szó, hogy előkészítesz egy döntést, és megvárod azt a pillanatot, amikor már nehezebb lesz elutasítanom.

Andrés a ház felé nézett.

-Csak azt akartam, hogy mindannyian jól legyünk.

– Amikor anyáddal mást akarunk, szinte mindig arra kérsz, hogy engedjek. Nem azért, mert kevesebb okom lenne rá. Mert tudod, hogy megpróbálok megbocsátani neked.

Leült a lépcsőfokra.

Egy ideig egyikük sem szólt semmit.

„Sosem gondoltam így rá” – vallotta be.

Valeria úgy érezte, átöleli, és megmondja neki, hogy még megoldhatják a dolgokat. Még mindig szerette. Ez volt a legnehezebb: hogy a vonzalom nem tűnt el, amikor levette a gyűrűt.

– Sokszor jó voltál hozzám – mondta. – Az is előfordult. De nem akarok abban a reményben menni, hogy legközelebb a döntésem felzaklatja majd az édesanyádat.

Andrés megtörölte a szemét.

– Nincs már semmi tennivaló?

– Nem nekünk.

Miközben búcsúzott, látta, hogy a pergola nincs befejezve.

– Apád azt mondta, hogy úgy tartottam a fúrót, mintha egy számológép lenne.

Valéria mindennek ellenére elmosolyodott.

– Így tartottad.

A jóra való emlékezés fájdalmasabbá tette a búcsúzást.

Sírt, amikor elment. Nem úgy értelmezte a könnyeket, mint parancsot, hogy hívja fel.

Egy héttel később Elena kíséretében elhozta a holmiját a lakásból. Az asztalon egy boríték volt, benne Beatriz kulcsával és Andrés üzenetével, amelyben tudomásul vette, hogy hamarabb kellett volna elhoznia.

Miközben pakoltak, elmondta neki, hogy az anyja személyesen szeretne bocsánatot kérni.

– Írhatsz nekem – felelte Valeria. – Nem akarlak látni.

– Nagyon nehéz dolga van.

Valeria egy könyvet hagyott egy dobozban.

Andrés ránézett, és lehajtotta a fejét.

–Újra arra kérlek, hogy oldd meg, hogyan érzem magam.

Nem kellett válaszolnia.

Elkezdte a terápiát. Valeria boldog volt, de nem ígérte meg neki a megbékélést.

Együtt csomagolták be a fényképeket és szétválogatták az eszközöket. A befejezés apró döntésekből is állt: ki tarthatja meg a lámpát, hol van a töltő, hogyan szüntetik meg a bérleti szerződést.

Beatriz hetekkel később írt. Bocsánatot kért a mappa és az időzítés miatt. Továbbra is fenntartotta, hogy az eladása felelősségteljes döntés lett volna.

Valeria megköszönte a bocsánatkérést, és nem vitatta a következtetést.

Beköltözött a házba.

Eleinte nehezen tudott bármit is megváltoztatni. Később megjavította a kaput, kifestette a műtermet, és felbérelt egy ácsot, hogy fejezze be a pergolát, az apja által egy táblára felírt méretek szerint.

Elena elment segíteni neki összerakni egy könyvespolcot. Az egyik polcot fejjel lefelé hagyták, és úgy döntöttek, hogy így is hagyják.

Isabel növényeket hozott. A munkatársai elkezdték látogatni. A konyhában újra kávé- és ételillat terjengett.

Szenteste ott vacsoráztak.

Izabella bevallotta, hogy az esküvő napján félt attól, hogy visszatér a kertbe, hogy mindenkit megnyugtasson.

– Az édesanyád mindig aggódott emiatt. Nagyon nehezen viselted a gondolatot, hogy valaki csalódott benned.

Valeria a foglalt székekre, a piszkos edényekre és a kancsóra nézett, amiben most új virágok álltak.

Később, amikor kialudtak a lámpák, megállt a magasságát jelző keret előtt.

Az apja minden sor mellé egy dátumot írt.

Valeria végigsimított a legmagasabbon. Aztán felkapott egy bevásárlószatyrot, amit a folyosón hagyott, és bement a konyhába.

A ház már nem várta a szüleik visszatérését.

És már nem várt engedélyre, hogy benne lakhasson.