Miután 144 órát távol töltöttem várandós feleségemtől, megérkeztem a kórházba, ahol üresen találtam az ágyát, egy kék babasapkát és egy levelet: a babánk nélkülem érkezett. Amíg egyedül várt rám, elolvastam Claudia üzenetét: „Nem akarom, hogy most visszamenjek hozzá.” Letiltottam a számát, és kirúgtam Sergiót. Aztán egy másik boríték jelent meg: „Tudnod kellene, miért kerültem ide.”

Lucia fáradtan nézett rá.

– Ettől még nem leszel jó ember.

-Tudom.

– Még egy jó férjben sem.

-Tudom.

– Még abban az apában sem, akire Mateónak szüksége volt.

Álvaro nagyot nyelt.

– Én is tudom.

Lucia lassan leült.

– Huszonkét percig tartottam Mateót. Meséltem neki Madridról, a nagymamám asztúriai házáról, és hogy ősszel el akarom vinni a Retiro Parkba. Elmondtam neki, hogy az apja tudja, hogyan kell olyan gépeket építeni, amelyek képesek a problémákat észrevenni, mielőtt bárki más meglátná őket.

Álvaro sírni kezdett.

– Aztán azt mondtam neki, hogy bárcsak láthattál volna minket.

Pilar egy csésze teát hagyott Lucía előtt. Álvarónak nem készített.

Egy idő után Lucía Mateo fényképét elé helyezte.

– Meg lehet érinteni.

Álvaro két ujját az egyik sarokra helyezte.

– Volt az orrom.

-Igen.

– És az ajkaid.

Lúcia bólintott.

Aztán Álvaro feltette a kérdést, ami a legjobban megijesztette.

– Visszajöhetek egy másik nap?

– Nem tudom, hogy visszajövök-e hozzád.

– Nem téged kérdezlek.

– Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani neked.

– Nem kell megcsinálnod.

– Nem tudom, hogy továbbra is Lucía Ferrer akarok-e lenni.

–Lehetsz, aki csak akarsz. Nem fogom a vezetéknevemet, a céget vagy az ügyvédeket használni, hogy nyomást gyakoroljak rád.

Lucia figyelte őt.

– Most nem hiszek neked.

– Ma már nem kell hinned nekem.

Ez volt az első ígéret, amit nem próbált meg előre behajtani.

Mielőtt elment, Lucia átnyújtotta neki az asztalról levett kis kék kalapot.

–Ezt magam kötöttem. A másikat egy kórházi önkéntes készítette.

Álvaro felidézte, hogy egyszer nevetett az első kalapjain, azt mondván, hogy egy délután alatt 100 tökéleteset tudna venni.

– Azt mondtam, hogy mindegy, ki tette.

-Igen.

– Hibáztam.

Lúcia nem válaszolt.

Álvaro kiment a stúdióból, és Mateo dobozát a mellkasához szorítva sétált az esőben.

Azon az estén összehívta a Ferrer BioSalud igazgatótanácsát.

A vezetők egy jogi stratégiára számítottak, amely a vállalat védelmét szolgálná.

Álvaro bemutatkozás nélkül érkezett.

– Évekig jutalmaztam azokat az embereket, akik megmentettek a problémáktól. Végül olyan emberek vettek körül, akik összekeverték a védelmemet az igazság eltitkolásával. Sergio elfogadhatatlan döntéseket hozott, de a kultúra, amely lehetővé tette számára ezt, belőlem született.

Egy tanácsadó azt tanácsolta neki, hogy ne ismerje el a felelősségét.

– Pontosan ezt tettem volna én is egy héttel ezelőtt.

Külső ellenőrzést rendelt el, és ideiglenesen lemondott a megfelelőségi bizottság tagságáról. Nem hozott létre alapítványt Mateo nevében, és interjúkat sem adott. Lucía világossá tette: a fia nem lesz a hírnév növelője.

Másnap Sergio távozása kiszivárgott az üzleti sajtóhoz. Egyes médiumok „belső válságról” beszéltek, míg mások azt sugallták, hogy Lucía családi vita miatt hagyta el Álvarót. Az igazgatótanács azonnal reagálni akart.

„Ha nem adjuk elő a történet saját verzióját, mindenben bűnösnek fognak tűnni” – figyelmeztetett a kommunikációs igazgató.

Álvaro átnézte az általuk készített tervezetet. Utalásokat tartalmazott Lucía egészségi állapotára, kórházi kezelésére és Sergio viselkedésére. Technikailag mind igaz volt. Ráadásul a magánélet megsértését is jelentette.

– Nem fogjuk a legrosszabb hetükben menteni a hírnevem.

– A részvényárfolyam romolhat.

– Hadd szenvedjen.

Most először rendelt el csendet, nem azért, hogy elrejtőzzön, hanem hogy megvédjen valamit, ami már nem az övé volt. A cég csak azt a közleményt tette közzé, hogy Sergiót elmozdították posztjáról, és független vizsgálat folyik az ügyben.

Claudia négy különböző számról próbálta elérni. Az egyik üzenetben azt írta, hogy minden kicsúszott az irányítás alól, és hogy Sergio eltúlozta az utasításait. Álvaro nem válaszolt. Átadta az üzeneteket a nyomozóknak, és blokkolta az összes számot.

Azon az estén valami kellemetlent értett meg: Claudiával szakítani és Sergiót kirúgni könnyebb volt, mint elfogadni, hogy egyikük sem kényszerítette Álvarót arra, hogy elhagyja az asztalt.

Három nappal később Álvaro kézzel írott levelet küldött neki.

Nem kérte, hogy hazamehessen.

Azt írta, hogy elhagyta a feleségét, amikor az megkérte, hogy maradjon nála, hogy Claudiát választotta, figyelmen kívül hagyta a hívásokat, és hagyta, hogy Sergio gondoskodjon a kényelméről.

És hozzátette:

„Mateo Daniel Ferrer 3:17-kor született. 1,2 kilót nyomott. Az orrom az enyém, az ajkad pedig a tiéd. 22 percig volt a karjaidban. Én nem voltam ott. Nem fogom ezt a hiányt a megváltásomról szóló történetté alakítani.”

Két hét telt el válasz nélkül.

Aztán üzenet érkezett Luciától.

„Holnap 10 órakor megyek a temetőbe. Ha jönni akarsz, érkezz korábban. Ne várakoztass.”

Álvaro 9:20-kor érkezett meg.

Kizárólag.

Lucía 9:55-kor jelent meg Pilarral.

Nem mosolygott, amikor meglátta, de nem is ment el.

Mindhárman egy kis táblához sétáltak, amelyen Mateo neve állt.

Álvaro letérdelt.

Nem tett ígéreteket.

Csak annyit mondott:

– Szia, fiam. Ezúttal korábban érkeztem.

Lucia lehunyta a szemét és sírt.

Nem ölelte meg.

De hagyta, hogy ott maradjon.

Hónapokkal később senki sem tudta, hogy Lucía valaha is újra egy házat fog-e megosztani vele. Irene nem bírta elviselni a látványát. Pilar továbbra is hideg udvariassággal bánt vele. Lucía azonban nem hagyta, hogy bárki is helyette döntsön.

– A megbocsátás nem jelent felejtést – mondta egy délután –. És az, hogy ma nem bocsátunk meg, nem jelenti azt sem, hogy örökre gyűlölni fogunk.