Az orvos lehajtotta a fejét. „Nem tudjuk, miért. A magzat gyorsan legyengült. Mindent megtettünk, amit tudtunk.”

Nem tudtam elfogadni. Az elmém befelé fordult, kegyetlenül és könyörtelenül. Az én hibám. A testem cserbenhagyta őt. A könnyek nem akartak elállni. A baba, aki bennem élt – aki mozgott és rúgott –, eltűnt.

A műtét után átvittek egy különszobába. Jace gyorsan bejött.

– Nem a te hibád – mondta, miközben átölelt. De a karjai üresek voltak. Szavai begyakoroltnak tűntek. Nem vettem észre – vagy talán nem is vettem észre.

– Kimegyek egy kicsit – mondta, és elment.
Ne menj, akartam mondani. De nem tudtam megszólalni.

Egyedül sírtam, míg kiürültnek nem éreztem a testemet. A napfény besütött az ablakon. Kint a világ ment tovább – autók haladtak el, emberek nevettek, madarak énekeltek. De az én világom megállt.

Miért történt ez? Mit mondhatnék Nirának? Hogy nem adhatunk neki testvért?

Könnyek áztatták a párnámat. A kimerültség teljesen kifosztott. Először kérdőjeleztem meg, hogy akarok-e tovább élni ezzel a fájdalommal.

Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó.

Egy apró árnyék állt ott.

Nira volt az.

– Anya – mondta halkan.

„Nira…” – nyúltam felé.

Közelebb jött, arca könnyektől csíkos volt, de furcsán határozott – túl komoly egy az ő korában élő gyerekhez képest.

– Anya – suttogta remegve –, tudni akarod, miért halt meg a baba?

Elállt a lélegzetem. „Nira… mit beszélsz?”

Elővette a kis rózsaszín játék tabletjét, és felém fordította a képernyőt.

Ami a képernyőn megjelent, az hihetetlen volt. Jace állt a konyhánkban, és csendben kevert valamit a táplálékkiegészítőimbe. Abban a pillanatban a világom újra darabokra hullott.

„Nira… mi ez?” Elcsuklott a hangom. „Mit nézek?”

Apró ujjaival a lányom a következő klipre lapozott. Ismét Jace volt az. Lecsavarta az üveget, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van, majd előhúzott a zsebéből egy apró tasakot. Fehér por. Nyugodtan, módszeresen ürítette a kapszulákba, mozdulatai gyakorlottak – óvatosak voltak. Az időbélyeg három hónappal korábbit mutatott. Pontosan akkortájt, amikor az egészségem kezdett romlani.

Nem. Ez nem lehet igaz. Tagadni kezdtem, kétségbeesetten vártam a véletleneket – de legbelül már kezdett kirajzolódni az igazság.

Nira folytatta. Több tucat fotó volt látható. Jace késő esti telefonbeszélgetéseket folytatott a nappaliban. Jace egy nővel találkozott egy csendes utcasarkon. A nő ugyanebből a kórházból származó ápolónői egyenruhát viselt. Mosolyogtak. Intim volt. Közeli.

Aztán egy hangfájl.

Nira megnyomta a lejátszás gombot.

Jace hangja betöltötte a szobát. „Nem kell sokáig várni. Minden pontosan a terv szerint halad.”

Egy nő nyugtalanul válaszolt. – Biztos benne, hogy nem kapnak el minket?

– Tökéletes – mondta Jace nyugodtan. – Amint a biztosító kifizeti a kártérítést, szabadok vagyunk.

Biztosítás.

A szó visszhangzott a fejemben. Volt egy nagy életbiztosításom – egy olyan, amihez Jace ragaszkodott két évvel korábban. A családnak, mondta. Gondolkodás nélkül aláírtam.

A felvétel folytatódott.

„De mi van, ha a baba túléli?” – kérdezte a nő.
Jace válasza hideg és végleges volt. „Nem fogja. Addig fogom gyógyszerezni, amíg el nem vetél. Érzelmileg tönkremegy. Aztán annyi altatót adok neki, hogy öngyilkosságnak tűnjön – szülés utáni depressziónak. Simán. Könnyű.”

A nő nevetett. „Tízmillió dollár. Az új életünk.”

A nevetésük átjárt. Lazultam a tableten. Üresnek, dermedtnek éreztem magam. Mindent kitervelt. Már megölte a fiunkat. És én következtem.

– Nira… – remegett a hangom. – Hogy jutottál ehhez?

Könnyek patakokban folytak az arcán. „Apu éjszaka ólálkodott” – suttogta. „Azt hittem, titkol előled valamit. Úgyhogy készítettem képeket a játék iPad-emmel.”

Először nem értette. De amikor meghallotta a felvételt, rájött az igazságra. „Féltem” – mondta halkan. „De tudtam, hogy meg kell védenem anyut.”

Az ötéves fiam egyedül cipelte ezt a rettegést.

A karjaimba húztam, és szorosan magamhoz öleltem, miközben a kis teste remegett. „Nagyon sajnálom, Nira. Anya nem látta. Köszönöm… köszönöm, hogy megmentettél.”

„Féltem apától” – zokogta –, „de segíteni akartam neked.”

És hirtelen minden értelmet nyert – a megmagyarázhatatlan betegség, az orvos zavarodottsága, a Jace által olyan szeretettel elkészített táplálékkiegészítők, az éjféli hívások, a hétvégi eltűnések. Még a kórházba menetel előtti késés is. A lassú autóút. Minden másodperc kiszámított volt.

A babám nem véletlenül halt meg.

Jace ölte meg.

Félelem hasított belém, élesen és sürgetően. Mi van, ha most visszajön? Mi van, ha a terv nincs befejezve?

– Nira – mondtam halkan, erőltetett nyugalommal –, nyomd meg a hívógombot.

Meg is tette.

Pillanatokkal később belépett egy nővér. „Valami baj van?”

„Hívd a rendőrséget!” – mondtam. „Most azonnal!”

– Habozott. – Kérlek, nyugodj meg…

– A férjem megpróbál megölni – mondtam remegő, de határozott hangon. – Vannak bizonyítékaim.
Odaadtam neki a tabletet.

Miközben nézte, arca kifehéredett. A sokk rémületbe csapott át. „Azonnal hívom a rendőrséget” – mondta, és kirohant.

Nira megszorította a kezem. „Semmi baj, anya. Megvédlek.”

A szavai összetörtek – de ezúttal valami más is felemelkedett a könnyeimmel.

Remény.

Tíz perccel később két rendőr lépett be a szobába. Mindent elmondtam nekik – a drogokat, a biztosítást, a viszonyt, a halálom megrendezésének tervét. Csendben, komor arckifejezéssel nézték át a bizonyítékokat.