1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Emilio-t eltemették, Renata Solórzano rájött, hogy eltemette a házát, a megtakarításait és a tiszteletreméltó nevet is, amelyről azt hitte, hogy 8 év házasság alatt viseli.

1888-at írtunk Veracruz párás síkságán. Emilio meghalt, összetörték egy ezüstbányában, miután egy rosszul alátámasztott akna beomlott. Renata egy lepecsételt szelencét, egy kölcsönkapott rózsafüzért és egy olyan adósságot kapott, amiről nem is tudott. A férje egy bányászati ​​cég képviselőjeként írta alá, amelyet Casimiro, a legjobb barátja ajánlott. A bánya csődbe ment, Casimiro eltűnt a szelencében lévő pénzzel, a hitelezők pedig egyenesen az özvegyre rontottak.

Kevesebb mint két hét alatt elárverezték a házat, a bútorokat, az örökölt órát, sőt még a széket is, ahol Emilio éjszaka dohányzott. A családja nem volt hajlandó segíteni neki. Egy férj által hozott nagynénje a többi szomszéd előtt azt mondta neki, hogy egy gyermektelen és vagyontalan nőnek el kell fogadnia, „amit Isten küld neki”, és találnia kell egy helyet, ahol szolgálhat.

Renata nem válaszolt. Két terhességet vesztett el, és tudta, hogy bizonyos kegyetlenségek pontosan azért hangzottak el, mert a kimondó fél biztos volt benne, hogy nem lesz védekezése.

Az egyetlen személy, aki ajtót nyitott neki, Doña Olga volt, egy idős piaci asszony, aki gyertyákat és vallásos képeket árult. Renata a pult mögött aludt, viaszos dobozok és poros szentek között, mígnem egy délután leejtette Szent Izidor régi szobrát. A fa alapzat eltört, és egy vászoncsomagolás kifolyt belőle.

16 ezüstpénz volt benne.

Renata a mellkasához szorította őket. Nem tudta, hogy Emilio vagy az apja rejtette-e el őket, de tudta, hogy ezek az utolsó dolgok, amik megmaradtak neki.

Másnap reggel, miközben átment a piacon, egy Manuel Bastida nevű öreg földügyes szólt neki egy imbolygó asztal mögül. Volt egy farmja, amire senki sem vágyott: kétnapi járásnyira egy szakadékokkal, sűrű erdővel és szüntelen esővel teli terület. Az előző tulajdonos örökösök nélkül halt meg. A ház szinte teljesen elhagyatott volt. A földön volt víz, de mindenki azt mondta, hogy haszontalan.

Az ár szinte pontosan megegyezett a 16 érmével.

– Megveszem.

Manuel úgy nézett rá, mintha nem hallotta volna jól.

– Még csak nem is látta.

– Jobb. Így ő sem fogja tudni, hogy ki vagyok, mielőtt megérkezett.

Még aznap aláírta.

Doña Olga sírva búcsúzott el tőle, és adott neki egy kotlós tyúkot, egy zsák kukoricát és egy takarót. Miután három napig kocsival utaztak a sárban, az öszvérhajcsár egy hatalmas ceibafa előtt hagyta, amely a völgy bejáratát jelezte.

Renata majdnem egy órán át gyalogolt a ládájával, mire megtalálta a házat: nedves vályog, törött cserepek, derékig érő gyomok és egy kidőlt kerítés. A hely azonban nem volt kihalt. Egy összedőlt tyúkól közelében négy, már-már elvadult csirke élte túl, a kút mellett pedig egy sovány szamár állt éber tekintettel.

Renata letette a csomagtartót, odalépett az állathoz, és megérintette az orrát.

– Neked és nekem nincs hová visszamennünk. Szóval jobb, ha megoldjuk ezt.

Hetekig javítgatta, amit tudott. Betömte a szivárgásokat, kitisztította a tűzhelyet, újjáépítette a tyúkólat, elültette Doña Olga kukoricáját, és megtanult machetével aludni a kiságya alatt. A keze tele lett hólyagokkal; a háta minden éjjel égett. Egyik délután a küszöbön ülve sírt, és majdnem feladta.

Akkor a szamár odalépett, és az orrát a vállára hajtotta.

Renáta ismét felkelt.

Napokkal később egy indák által elrejtett fészerre bukkant. Bent szerszámok, lepecsételt magok és egy kopott, névtelen jegyzetfüzet volt. Ez lehetővé tette számára, hogy gyorsabban haladjon előre. Egy hónappal később úgy döntött, felfedezi a déli szakadékot, az egyetlen helyet, ahová még nem mert belépni.

Szőlőtőkéket vágott, lement egy nedves lejtőn, és karcsú törzsű fákat látott, melyeket sárga és vöröses gyümölcsök borítottak. Kifulladt.

Kakaótermesztők voltak.

2. vagy 3. számú. Több mint 30 kifejlett fát számolt meg, többet gyümölcstől roskadozva, mások fiatalokat, amelyek lehullott magokból sarjadtak. Felnyitott egy kukoricacsövet a machetéjével, és felismerte a fehér pépet, amelyet egy kereskedő évekkel korábban úgy nevezett, mint „arannyá váló gyümölcs”.

Renata érezte, hogy remegnek a térdei.

Mindenét egy mindenki által megvetett ranchra költötte, és az a szakadék olyan termést rejtett, ami többet érhetett, mint az egész birtok.

Aztán hangokat hallott a magasból.

Három férfi haladt előre az aljnövényzetben.

És az egyikük éppen azt mondta:

– Szóval az öregember tényleg elrejtette ide a kakaót.

Ha Renata lennél, elrejtenéd vagy megvédenéd az egyetlen dolgot, ami megmaradt? Mondd el nekünk, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Renata egy fatörzs mögött kuporgott, kezében a machetéjével. A férfiak nem jöttek le a ligetbe; néhány percig vitatkoztak, majd egy másik ösvényen távoztak. Egy pillantást vetett egy névre: Herculano Zavala.

Titokban tartotta, és napokig nem hagyta el a birtokot.

Nem sokkal ezután megérkezett az első baráti látogatás. Egy széles vállú férfi jelent meg, egy barna öszvért vezetve. Mellette egy 19 éves lány sétált sötét copfokkal és nyugtalan tekintettel.

A férfi levette a kalapját, mielőtt közelebb ért volna.

– Salvador Ibarra vagyok. A szakadék túloldalán lakom. Ő a húgom, Marisol. Canelát kerestük; két napja megszökött tőlünk.