Álvaro lehunyta a szemét. Barcelona előtti este Lucía azt mondta neki: „Nincs szükségem rád, hogy bármi mást elintézz. Arra van szükségem, hogy itt legyél.” Azt válaszolta, hogy majd beszélnek, amikor visszaér, és elment a bőröndjével.

Soha nem beszéltek erről. Attól kezdve minden alkalommal, amikor belépett a szobába, ez a búcsú ismétlődött a fejében.

Mateo az ágyhoz lépett.

– Kérdezzünk tőle valami könnyűt.

Álvaro tagadta.

— Nem szükséges.

De a gyerek már az anyját nézte.

– Anya, akarod, hogy apa ma este veled maradjon?

A szoba elcsendesedett.

1 másodperc.

2.

3.

Aztán Lucia ujja egyszer megmozdult.

Mateo nagy levegőt vett, és apjára nézett.

– Igent mondott.

De mielőtt Álvaro válaszolhatott volna, bejött egy nővér, megnézte Lucía kezét, és hívta az ügyeletes orvost.

3. RÉSZ

Dr. Ferrer néhány perccel később megérkezett egy ápolónő kíséretében. Nem tett ígéreteket. Ellenőrizte Lucía életjeleit, és megkérte őket, hogy ismételjenek meg néhány egyszerű kérdést, miközben ő megfigyeli őket.

„Nem fogunk egyetlen reakciót sem felépülésként értelmezni” – tisztázta. „De ha van valamilyen minta, akkor azt rögzítenünk kell.”

Ő szólalt meg először.

– Lucía, ha hallasz, próbáld meg egyszer megmozdítani az ujjad.

Semmi sem történt.

Mateo lesütötte a tekintetét. Álvaro úgy érezte, hogy az elmúlt percek minden reménye talán a véletlen egybeesésén alapult. Az orvos várt, majd újra próbálkozott. Semmi.

Aztán megkérte Máté-t, hogy beszéljen.

– Anya, én vagyok az. Elmondjam, mi történt ma az iskolában?

Az index egyszer elmozdult.

A nővér feljegyezte az időt.

Több tesztet is megismételtek. Némelyik nem váltott ki reakciót; mások látszólag következetes mozgásokat produkáltak. A minta nem volt tökéletes, de elég volt az orvosnak ahhoz, hogy alaposabb kivizsgálást rendeljen el.

„Ez még nem bizonyítja, hogy tudatosan kommunikál” – magyarázta. „De amit láttál, az figyelmet érdemel.”

Mateo megkönnyebbülten és büszkeséggel vegyes tekintettel nézett az apjára. Álvaro szégyellte magát. Fia négy szombaton keresztül próbált nekik valamit tanítani, de a felnőttek alig figyeltek rá.

Este 10 óra körül Carmen felvette a fiú hátizsákját.

– Mateo, menjünk haza!

A kisfiú megfeszült.

-Nem.

Álvaro letérdelt elé.

– Maradok.

– De ma szombat van.

-Tudom.

– És mi van, ha anya újra válaszol?

– Itt leszek.

Máté úgy vizsgálta, mintha meg akarná bizonyosodni az ígéret valódiságáról.

– Kávézás nélkül?

– Kávé nélkül.

– Nincsenek hívások?

—Nincsenek hívások.

– Még akkor is, ha késő lesz?

– Még ha hajnalodik is.

Mateo megölelte az apját, megcsókolta Luciát a homlokán, és az ajtó felé indult.

–Apa nálad marad, anya. Holnap visszajövök.

Hetek óta először hagyta el a kórházat anélkül, hogy felelősséget érzett volna a nő felügyeletéért.

Azon az estén Álvaro egyedül maradt Lucíával. Először nem tudta, mitévő legyen. Két hónapig minden csendet feladatokkal töltött ki: e-mailekkel, jelentésekkel, számlákkal, hívásokkal. Most már nem volt mi mögé bújnia.

Leült, és megfogta a felesége kezét.

– Igazad volt – mondta. – Mielőtt Barcelonába indultam, azt mondtad, hogy nincs szükséged arra, hogy bármi mást megjavítsak. Csak azt akartad, hogy veled legyek.

Lucia nem mozdult.

– Azt hittem, hogy a több munka annyit tesz, mint gondoskodni rólad. Hogy az tesz jó férjdé, ha mindent fizetek, megoldom a problémákat, és minden nehézségre van válaszom.

Mély lélegzetet vett.

–De Mateo megértett valamit, amit én nem. A jelenlét nem arról szól, hogy belépsz egy szobába, kérdéseket teszel fel az orvosnak, és megnézed a telefonodat. Nem arról sem, hogy azt mondod, hogy „itt vagyok”, miközben egy részed valahol máshol van.

Órákon át beszélgetett vele. Emlékeztette rá, hogyan találkoztak 11 évvel korábban a Plaza del Cedro közelében; elmesélte, hogy Mateo francia omlettet tanul sütni, és hogy az erkélyen lévő növény alig élte túl gazdája távollétét.

Aztán arról beszélt, hogy mi ijesztette meg a legjobban.

„Tudom, hogy az én utam nem okozta azt, ami veled történt. De dühösen távoztam. Tudtam, hogy belefáradtál abba, hogy időt kértél tőlem. És minden alkalommal, amikor idejövök, elképzelem, hogy kinyitod a szemed, és eszedbe jut, hogy egy másik találkozót választottam.”

Lucia keze mozdulatlan maradt.

„Ha felébredsz, és még mindig dühös vagy, elfogadom. Ha nem akarsz megbocsátani, várok. Amit nem fogok még egyszer megtenni, az az, hogy elfutok, mert félek meghallani téged.”

Másnap reggel Mateo megérkezett Carmennel és egy zacskó churrosszal.

– Elmentél?

-Nem.

– Egyáltalán nem iszol kávét?

Álvaro felvett egy géppel készített bögrét.

– Egy nővér hozta nekem.

Mateo elégedetten mosolygott.

A következő napokban az orvosi csapat részletesebben vizsgálta Lucía reakcióit. Voltak napok, amikor ismerős hangokra mozdította az ujját, és voltak napok, amikor egyáltalán nem reagált. Néha csak néhány másodpercre nyitotta ki a szemét. A szakemberek óvatosak voltak: ezeket a jeleket nehéz lehet értelmezni, és a felépülés, ha bekövetkezik, lassú lesz.

Álvaro elfogadta ezt az óvatosságot. Nem kellett többé minden lépését csodává változtatnia.

Carmennek lassabban kellett bíznia. Egyik délután, amikor Mateo lement a földszintre egy ápolónővel vizet venni, Lucía anyja becsukta az ajtót, és nyersen megszólalt.

– Nem akarom, hogy az elvesztésétől való félelmedet összekeverd egy valódi változással.

Álvaro a tekintetét fogva tartotta.

-Tudom.