– Nem, még nem. Lucía évekig védelmezett téged. Azt mondta, neked dolgozol, hogy minden utazásnak oka van. De voltak vacsorák, amikor Mateo megkérdezte, hogy otthon leszel-e lefekvés előtt, és Lucía nem tudta, mit mondjon.

Ez fájt, mert igaz volt.

– Mit akarsz, mit tegyek?

–Ne ígérj nekem semmit. Tartsd be az ígéreteidet, amikor minden újra normálisnak tűnik.

Álvaro mély levegőt vett.

– Jogod van haragudni rám.

„Nem arra számítok, hogy egyetértesz velem. Azt próbálom biztosítani, hogy a lányom ne érezze magát újra egyedül, annak ellenére, hogy férje van.”

Máskor Álvaro védekezően reagált volna. Azon a délutánon nem tette.

– Akkor emlékeztess, ha újra megteszem.

Carmen tagadta.

– Nem. Mateo erre való emlékeztetése kínosabb kellene, hogy legyen, mint bármi más.

Amikor a fiú visszatért, csendben találta őket. Először az egyikre, majd a másikra nézett.

– Verekedtetek?

– Nem – mondta Carmen –, már beszéltünk az ígéretekről.

Máté az apjára mutatott.

– Apa most tanulja azokat.

Álvaro nem tudta megállni mosolygás nélkül.

Emellett megváltoztatta a megszokott rutinját is. Ideiglenesen csökkentette az üzleti útjait, és elkezdte teljesíteni a korábban elhalasztott apró ígéreteit. Amikor Mateo egy tudományos projektet mutatott be az iskolában, az egyik ügyfél ugyanarra az időpontra kért találkozót. Korábban Álvaro megpróbálta volna mindkettőt megtenni, és késett volna.

Ezúttal elhalasztotta a találkozót.

Amikor belépett a tanterembe, Mateo meglepetten nézett rá.

– Azt hittem, nem jössz.

– Megmondtam, hogy eljövök.

A fiú habozott.

– Igen, de néha mondasz dolgokat, aztán dolgozol.

Álvaro nem védekezett.

-Igazad van.

Végig maradt.

Azon a délutánon Mateo elmesélte Lucíának, hogyan töltötte meg a modelljén látható vulkán az asztal felét habbal.

Lucia ujja egyszer megmozdult.

– Látod? – kérdezte Mateo. – Anya szerint jó móka volt.

– Vagy talán azt mondja, hogy katasztrófa vagy – felelte Álvaro.

Mateo hangosan felnevetett. Ez a nevetés megváltoztatott valamit. A szoba megszűnt őrhely lenni számára, és olyan hellyé vált, ahol egyszerűen csak fia lehetett.

Carmen abbahagyta, hogy minden nap kórházba vigye. Voltak keddek, amikor focizni ment a barátjával, Danival. Máskor otthon csinálta meg a leckéjét, vagy iskola után maradt játszani. Először bűntudata volt.

– Mi van, ha anyának szüksége van rám, amikor nem vagyok ott?

Álvaro mindig így válaszolt:

– Anyának vannak felnőttek, akik gondoskodnak róla. 7 éves vagy. A te dolgod a tanulás, a játék, az alvás és a szeretet, nem pedig az, hogy vigyázz rá.

Az első születésnapi bulira, amire Mateo két hónap után beleegyezett, háromszor hívta a kórházat. Az utolsó híváskor ezt kérdezte:

Még mindig ott vagy?

– Még mindig itt vagyok.

Csak ezután tette le nyugodtan a telefont.

Három hét telt el. Lucía egyre határozottabb változásokat mutatott: hosszabb időre nyitotta ki a szemét, és néha egy hangra fordította a tekintetét. Az orvosi csapat módosította a rehabilitációját, de türelmet kért.

Egyik szombaton Mateo megérkezett egy új képregénynyel.

– Anya, ma egy nagyon rossz történetet kell hallanod. Apa azt mondja, hogy ennek a szuperhősnek semmi értelme.

– Azt mondtam, hogy a keresetének semmi értelme – tiltakozott Álvaro.

Mateo elolvasott néhány oldalt, majd becsukta a képregényt.

– Apa, kérdezz tőle valamit.

Álvaro odalépett Lucíához.

Megkérdezhette volna tőle, hogy hallja-e, fáradt-e, vagy megbocsát-e neki. Ehelyett a lány elmosolyodott.

– Lucía, akarod, hogy Mateo tovább olvassa ezt a szörnyű képregényt?

-Apu!

A mutatóujj egyszer megmozdult.

Matthew felháborodottan kinyitotta a száját.

-Anya!

Álvaro hangosan felnevetett.

Aztán Lucia kissé összevonta a szemöldökét.

Minimális gesztus volt.

Aztán kinyitotta a szemét.

Ezúttal nem zárta be őket azonnal.

Mateo elejtette a képregényt.

-Anya.

Álvaro mozdulatlan maradt. Annyiszor elképzelte már azt a pillanatot, hogy félt megtörni.

Lucia tekintete lassan a hang forrását kereste, majd megakadt a fián.

Mateo halkan sírni kezdett.

-Itt vagyok.

Álvaro felhívta a nővért. Perceken belül Dr. Ferrer újra megvizsgálta. Senki sem beszélt teljes felépülésről, és nem ígért határidőt sem, de az orvos mondott valamit, amire a család hetek óta várt:

– Ez egy pozitív változás.

A következő napok lassan teltek. Lucia hol reagálókész, hol kimerült volt. Apránként elkezdte követni a hangokat, akaratlagos mozdulatokat tenni, majd később rövid hangokat kiadni.

Az első szó, amit a család megértett, nem az „Álvaro” volt.

„Máté” volt az.

A fiú egyszerre nevetett és sírt.

– Megmondtam, hogy válaszolni fog nekem.

Álvaro megölelte.

– Igen. Igazad volt.

Több hét telt el, mire Lucía egy rövid beszélgetést tudott folytatni. Egyik délután, amikor Mateo Carmennel volt, Álvaro leült mellé.

– Bocsánatot kell kérnem tőled.

Lucia fáradtan nézett rá.

– Megcsináltad.

Álvaro mozdulatlan maradt.

– Hallottál engem?

-Néha.

– És szombatonként?

Lucía halványan elmosolyodott.

– Mateo… lassan… megszólalt.

Álvaro megtört nevetést hallatott.

– Azt mondta, van egy kódod.

Lucia megmozdította az ujját.

Egyszer.

– Azt is mondta, hogy azt akarod, hogy maradjak.

Lucia egyenesen ránézett.

-Igen.

A válasz alig volt hallható, de nem kellett megerősítés.

Álvaro lehajtotta a fejét.

–Barcelona előtt egy idióta voltam.

Lucia várt néhány másodpercet.

-Igen.

Mindketten nevettek.

Aztán hozzátette:

– De… visszajöttél.

Álvaro gyengéden megrázta a fejét.

–Visszamentem a kórházba. Több időbe telt, mire ténylegesen visszamentem.