– Rendben. Akkor most már elkezdhetjük.

Búcsúzáskor engedély nélkül megfogta Santiago kezét.

Láttam, ahogy nyelt.

A következő hetekben egyre gyakrabban látták őket.

Ellátogattak a Papalote Gyermekmúzeumba, megnéztek egy csillagászati ​​kiállítást az Universumban és részt vettek egy robotikai workshopon.

Santiago sosem késett.

Soha nem mondta le.

Ez zavart, mert arra számítottam, hogy kudarcot vall.

Szükségem volt rá, hogy kudarcot valljon.

Így könnyebb lenne továbbra is gyűlölni őt.

Mígnem egy este feltettem neki egy kérdést, ami már napok óta gyötört.

– Ha hét évvel ezelőtt tudtad az igazságot, miért nem kerestél engem soha?

Újra találkoztunk a kávézóban.

Santiagonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert gyáva voltam.

Aztán hozzátette:

– De egy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megkereslek.

– Egy évvel ezelőtt?

–Megtaláltam Rodrigót. Bementem az irodájába. Hallani akartam, ahogy bevallja a szemembe.

– Megtette?

– Igen. – Nevetett. Azt mondta: „Fiatalok voltunk, nem volt akkora ügy.”

Hányingerem lett.

Santiago folytatta:

– Aztán egy volt kollégámtól megtudtam, hogy ezen a környéken laksz. Béreltem itt egy lakást.

Mereven bámultam rá.

– Azt mondod, hogy már egy éve kétszáz méterre laksz innen, mert kerestél?

-Igen.

– És soha nem kopogtál az ajtómon?

– Többször is láttalak.

Lefagytak a kezeim.

– Renátának is?

–Egyszer. Nem tudtam, ki ő. Azt hittem, talán egy másik kapcsolatból származik.

– És miért nem jöttél közelebb?

Santiago állta a tekintetemet.

– Mert láttam, hogy vele nevetsz, és azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy beleavatkozzak az életébe azok után, amit tettem?”

Szótlan voltam.

Aztán megértettem valami még rosszabbat.

Ha Renata nem találja meg azt a fényképet, Santiago valószínűleg távolról figyelt volna minket.

A nyolcéves lányomnak több bátorsága volt, mint a két felnőttnek, akik a világra hozták.

De az még kiderítetlen maradt, hogy az a férfi valóban megváltozott-e… vagy csak a bűntudatát próbálta enyhíteni.

3. RÉSZ

A következő két hónapban úgy figyeltem Santiagót, mintha arra várnék, hogy hibázzon.

És pontosan ezt tette.

Arra számítottam, hogy hívást mondanak le a kirándulásról.

Azt vártam, hogy késni fog Renatáért.

Reméltem, hogy elfelejt egy ígéretet.

Vártam valami részletet, amiből meg tudom mondani magamnak:

„Látod? Jól tetted, hogy távol tartottad.”

De nem történt meg.

Keddenként és csütörtökönként elkezdte Renatát elhozni az általános iskolából, amikor nem tudtam korán elmenni az irodából.

Először azért kérdeztem, mert anyukámnak orvoshoz kellett mennie.

„El tudnál érte jönni háromkor?” – kérdeztem.

-Úton vagyok.

Azt sem kérdezte, hogy meddig bírom.

Amikor délután megérkeztem, Renata éppen a házi feladatát írta, és izgatottan magyarázott:

– Apu tanította meg nekem, hogy miért nem dőlnek le a hidak, még akkor sem, ha teherautók mennek át rajtuk.

Santiago építőmérnök volt, és autópálya-projektekben vett részt.

„A munkaterhelés elosztásának módja miatt van” – folytatta. „Tudtad ezt?”

-Nem.

– Nos, most már tudod.

Felment a szobájába.

Santiagóra néztem.

– Elmagyaráztad neki az egész útvonalat?

– Megkérdezte tőlem.

– Renata túl sokat kérdez.

-Tetszik.

Az ilyesmi lefegyverzett.

Nem próbálta lenyűgözni. Figyelt rá.

És Renata, aki irritáló könnyedséggel felismerte a felnőttek hazugságait, megbízott benne.

Egy héttel később Santiago elvitte egy robotikai műhelybe. Egy műanyag alkatrészekből összerakott kis robottal tért vissza.

– Arkhimédésznek hívják – jelentette be.

-Mert?

– Mert járás közben levegőt szorít ki.

Anyámmal egymásra néztünk.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ennek bármi köze van Arkhimédészhez – mondtam.

– De mégis kiszorít valamit – válaszolta Renata teljes bizonyossággal.

Santiagóból kitört a nevetés.

Ugyanaz a nevetés volt, mint nyolc évvel ezelőtt.

És valami megmozdult bennem.

Nem romantikus értelemben.

Még nem.

Inkább kínos volt.

Elismerés volt.

Egyik délután felhívtam a legjobb barátnőmet, Fernandát.

Ő volt az egyetlen, aki ismerte az egész történetet.

– Nincs igazad – mondtam neki.

-WHO?

—Santiago.

– És ez aggasztja?

-Igen.

– Mariana, figyelj arra, amit az előbb mondtál.

– Várom, hogy valami rosszat csináljon.

Fernanda hallgatott.

–Azt akarod, hogy kudarcot valljon, hogy továbbra is gyűlölhesd anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleznél.

Nem válaszoltam.

– Talán abba kellene hagynod a katasztrófa várását, és csak meg kellene nézned, mi történik.

Santiago hetekkel ezelőtt ugyanezt kérte tőlem.

„Ne higgy nekem. Csak figyelj.”

Továbbra is figyeltem.

Egyik szombaton probléma merült fel.

Renata már hónapok óta kért egy biciklit.

Megígértem, hogy majd megveszem, ha lesz plusz pénzem.

Azon a reggelen felhívott anyám házából, szinte kiabálva.

– Anya, apa vett nekem egy biciklit!

Lehunytam a szemem.

-Hogy?

– Kék! Fehér ököllel! És sisakkal is.

Éreztem a régi ösztönt, hogy falakat kell építenem.

– Add át apádnak.

Santiago felvette a telefont.

– Mielőtt megszidnál…

– Meg kellett volna kérdezned.

-Igen.

– Soha többé ne vegyél tőle ilyesmit anélkül, hogy velem konzultálnál.

-Értettem.

Nem vitatkozott.

Ez elvette a dühöm felét.

Elmentem a parkba, ahol gyakoroltak.

Úgy húsz méterre maradtam, és figyeltem.

Renata próbálta megtartani az egyensúlyát, míg Santiago az ülés támláját tartotta.

– Ne a kormányt nézd – mondta. – Oda nézz, ahová menni akarsz.

– A kerék arra megy, amerre én akarok!

– Nézd a fát.

-Melyik?

– A nagy.

– Három nagy van.