– Az, amelyiken lila virágok vannak.
—Á!
Előrelépett.
Oldalra dőlt.
Santiago magához ölelte.
– Megint – mondta Renata.
Kétszer esett a fűbe.
Nem sírt.
Santiago soha nem mondta, hogy „semmi baj”, mintha a puccs nem is létezett volna.
Megkérdeztem tőle:
-Minden rendben?
Megvizsgálta a térdét és a kezét.
-Igen.
– Aztán megint.
A negyedik próbálkozásra majdnem tíz métert tett meg egyedül.
Fék.
Megfordult.
– Apa! Láttad?
Santiago mindkét karját felemelte.
– Vigyél!
Renata olyan boldogsággal mosolygott, amit nagyon jól ismertem.
Ez volt az a mosoly, ami akkor ült az arcán, amikor valami nehéz dolgot ért el.
És rájöttem, hogy én is mosolygok.
Santiago meglátott engem.
Nem szólt semmit.
Percekkel később közeledett.
– Elnézést a bicikliért.
– Már mondtad.
– Nem fog még egyszer előfordulni.
Néztük, ahogy Renata forog.
Aztán megkérdezte:
– Megbocsátasz nekem valaha?
Eltartott egy ideig, mire válaszoltam.
-Nem tudom.
Bólintott.
– Ez jogos.
– Amit vele művelsz, az rendben van – tettem hozzá. – Tudnod kell ezt.
Nem kérdezte meg, hogy mit jelent ez nekünk.
És hálás voltam, hogy nem tette.
Renata messziről kiáltotta:
– Kéz nélkül fogom kipróbálni!
Mindketten egyszerre válaszoltunk:
-NEM!
Egymásra néztünk.
Nyolc év után először nevettünk együtt.
Sokat gondoltam erre azon az estén.
Nem nevetésben.
Az érzésben.
Néhány másodpercig nem két volt szerető voltunk, akik egy régi árulást cipeltek magukkal.
Egyszerűen csak egy vakmerő biciklis kislány anyja és apja voltunk.
Hetekkel később Renata feltette a kérdést, amit eddig kerültem.
Éppen chilaquiles-t készítettünk, amikor ezt mondta:
– Anya, hiányzik apa, amikor nincs itt?
Majdnem elejtettem a kanalat.
— Ez bonyolult.
-Tudom.
– Akkor miért kérdezed?
– Mert a bonyolult kérdések a fontosak.
Ránéztem.
Nyolcéves volt, és úgy beszélt, mint egy ötvenéves asszony.
– Nem tudom – feleltem.
Renáta gondolta.
– Jobb, mint nemet mondani.
-Mert?
– Mert a „nem” hazugság lenne.
Forróságot éreztem az arcomon.
– Csináld meg a házi feladatodat.
– Már majdnem végeztem.
– Aztán vége.
– Csak azt mondom, látom, ahogy ránézel.
—Renáta.
Mosolygott, és folytatta az írást.
Két nappal később anyám megkért, hogy menjek el hozzájuk egyedül.
Kávét kínált nekem, majd leült velem szemben.
„Egyedül neveltem fel egy lányomat” – mondta.
-Tudom.
–Apád elment, amikor kicsi voltál. Utána eldöntöttem, hogy soha többé egyetlen férfi sem léphet be az életünkbe.
Erről sosem beszéltünk.
„Azt hittem, védelek” – folytatta. „De sokszor nem téged védtelek. A félelmemet védtem.”
Néma maradtam.
– Ugyanezt tetted Renatával is.
— Az nem ugyanaz.
– Persze, hogy nem ugyanaz. De a félelem igen.
Idegesített, mert igaza volt.
– Santiago hónapok óta tartja az ígéretét – mondta a nő. – Renata boldog. És te is más vagy.
– Félek, anya.
Nem azt mondta, hogy „ne félj”.
Anyám túl intelligens volt ehhez.
– Félelem ez, vagy előérzet?
A kérdés végig bennem motoszkált.
Mert tudtam a különbséget.
Egy érzés figyelmeztet valamire, amit látsz.
A félelem veszélyeket teremt, mert régi sebeket idéz fel.
És Santiago nem adott nekem semmilyen új okot a bizalmatlanságra.
Egy nyolc évvel ezelőtti indokot használtam.
Ez nem törölte el a történteket.
De azt sem tehette, hogy a férfi most pontosan az a huszonhárom éves fiú, akiről féltékenységből elhitte a pletykát.
Szerda este felhívtam.
Nem írtam neki.
Felhívtam őt.
Itthon vagy?
Rövid szünet következett.
-Igen.
– Mehetek én?
-Természetesen.
Renátát anyukámnál hagytam.
Nagyon lassan gyalogoltam a kétszáz métert Santiago épületéig.
Amikor először futottam ezt a távolságot, rettegtem, mert a lányom is ott volt.
Ezúttal egyedül volt.
Mielőtt kopogtam volna, kinyitotta az ajtót.
Leültünk ugyanabban a konyhában, ahol Renatát aznap reggel almát evett.
– Mondanom kell valamit – kezdtem. – És ne szakíts félbe, mert valószínűleg a felénél megbánom.
Bólintott.
–Nyolc évvel ezelőtt meggyőződve hagytam el otthonomat, hogy te vagy a világ legrosszabb embere. Utáltalak, mert gyűlölnöm kellett. Segített talpra állnom. Aztán megszületett Renata, és már nem volt időm minden nap gyűlölni téged. Pelenkáztam, lázam volt, dolgoztam, iskolába mentem, lakbért fizettem…
Santiago mozdulatlanul hallgatta.
– Azt hittem, elfelejtettelek. Amíg meg nem hallottam a hangodat a telefonban azon az estén. És akkor rájöttem, hogy nem.
Lélegzett.
– Az elmúlt hónapokban arra vártam, hogy kudarcot vallj.
Lesütötte a tekintetét.
-Tudom.
– Azt mondtam, ne szakítsak félbe.
-Bocsánat.
–Arra vártam, hogy elfelejts egy kiruccanást, hogy elkéss, hogy csalódást okozz Renatának. Nem azért, mert azt akarom, hogy szenvedjen. Mert ha kudarcot vallanál, igazam lenne.
Ránéztem.
– De nem vallottál kudarcot.
Santiago nagyot nyelt.
-Még mindig.
– Ne viccelj már.
– Nem volt az…
—Santiago.
-Bocsánat.
Most először mosolyodtam el egy kicsit.
Aztán megint komoly lettem.
„Félek attól, hogy beengedek valakit egy olyan életbe, amit magam építettem fel. Tudom, hogy nem fogom elhagyni magam. De benned nem vagyok ilyen biztos. Egyszer elengedtél, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.”
-Tudom.
Ezúttal hagytam, hogy beszéljen.
– És nincs elég nagy bocsánatkérés.
-Nem.
– Még csak magyarázatot sem.
-Nem.
–De azt is tudom, hogy az elmúlt hónapokban ott voltál mellette. És ez számít.
Hosszú csend következett.
