Az anyósom a lányom kórházi ágya fölé hajolt, és azt súgta: „Mondd meg nekik, hogy apád elfelejtette a gyógyszeredet.” A nyolcéves lányom egyenesen ránézett, és azt mondta: „Láttam, mit tettél.” Aztán megmozdult a függöny – és a mögötte lévő nyomozó halkan a jelvényéért nyúlt…
ZÁRÓ RÉSZ
Két évig azt hittem, hogy Anna hirtelen szívprobléma miatt halt meg.
Ez volt az a kifejezés, amit mindenki használt.
Hirtelen szívinfarktus.
Váratlan aritmia.
Természetes okok.
A szavakat olyan magabiztosan ismételték, hogy igaznak fogadtam el őket, pedig Anna csak harmincöt éves, egészséges, aktív volt, és nagyobb valószínűséggel töltött egy szombatot a Memorial Park ösvényein sétálva, mintsem annyi ideig ülve, hogy a szívére panaszkodjon.
Most egy nővér állt Lily kórházi szobájában, kezében egy Anna nevével ellátott injekciós eszközzel.
A receptet két nappal a feleségem halála előtt váltották ki.
„Mi az?” – kérdeztem.
A nővér ismét tanulmányozta a vonalkódot.
„Erős nyugtatóként rendelték.”
Michael arca elvesztette a színét.
Collins nyomozó közelebb lépett.
„Miért hordasz magadnál gyógyszert, amit a halott sógornődnek írtak fel?”
Michael Evelynre nézett.
Egy szörnyű másodpercig egyikük sem szólt semmit.
Aztán suttogta: „Csak aludnia kellett volna.”
A szoba elcsendesedett.
Még a Lily ágya melletti gépek is hirtelen túl hangosnak tűntek.
Collins nyomozó nem emelte fel a hangját.
„Kinek kellett volna aludnia?”
Michael rájött, mit mondott. Kinyílt a szája, de nem jött válasz.
Átmentem a szobán, mielőtt észrevettem volna, hogy megmozdultam.
– Mit tettél Annával?
„Én nem…”
„Mit tettél?”
A tiszt elkapta a karomat, mielőtt odaértem volna hozzá.
Lily megmozdult a takaró alatt.
Ez megállított.
Remegve hátrébb léptem, miközben Collins nyomozó megparancsolta Michaelnek, hogy tegye a kezét a háta mögé.
Nem ellenkezett. Úgy bámulta az injektort, mintha az elárulta volna, ahelyett, hogy csupán azt tárta volna fel, mit vitt be a szobába.
A nővér elmagyarázta, hogy a vonalkód azonosítja a receptet, de nem feltétlenül a készülékben lévő anyagot. Az injektort el kell küldeni az állami laboratóriumba.
Aztán mondott valami rosszabbat.
„Ez nem egyike azoknak a sürgősségi injekcióknak, amiket Lilynek írtak fel.”
A kék kupakos eszközt úgy tervezték, hogy hasonlítson egyhez.
A terv kezdett kibontakozni.
Evelyn elvett egy igazi injektort, és elrejtette az autójában.
Michael elvette a másikat, és egy Anna nevére feliratozott nyugtatóval helyettesítette.
Ha Lily allergiás reakciója során találtam volna meg a kék kupakos injektort, lehet, hogy azt használtam volna ellene.
A légzése rosszabbodhatott volna.
Megváltozhatott a szívritmusa.
Evelyn pedig egy orvosokkal, kórházi kuratóriumi tagokkal és előkelő houstoni családokkal teli bálterem előtt állt volna, azt állítva, hogy egy gyászoló, gondatlan apa rossz gyógyszert adott be a lányának.
A történet már meg volt írva.
Csak arra volt szükségük, hogy eljátszhassam a szerepemet.
Michael visszatért a kórházba, hogy kicserélje a készülékeket, mielőtt a rendőrség megvizsgálná a bizonyítékokat. Úgy hitte, hogy Evelyn továbbra is irányítja a szobát. Úgy vélte, hogy a Hart név továbbra is minden ajtót nyit az épületben.
Ehelyett csapdába sétált.
Miután a tisztek elvezették, Lily a párnára fordította az arcát, és sírni kezdett.
Halkan sírt, mintha félne, hogy túl sok helyet foglal el.
Odahúztam mellé a székemet.
“Édesem?”
„Michael bácsi azt mondta, hogy szeret engem.”
A szavak jobban fájtak, mint bármilyen vád, amit a bálteremben kiabáltak.
„Tudom.”
„Ez hazugság volt?”
Arra az ajtóra néztem, amelyen keresztül az előbb bevitték a testvéremet.
Michael a vállán cipelte Lilyt a houstoni állatkertben. Ő tanította meg biciklizni a házunk mögötti zsákutcában. Tudta, hogy Lily utálja a mustárt, imádja az epres tejet, és mindig is a Costco-s sütemény sarokszeletét akarta, mert azon több a krém.
Ennek a szeretetnek egy része talán valódi volt.
De az a szerelem, amely lehetővé tette, hogy egy gyermek egy pénzügyi cselszövés biztosítékává váljon, nem volt biztonságos szerelem.
– Lehet, hogy törődött veled – mondtam óvatosan. – De olyan döntéseket hozott, amelyek veszélybe sodortak téged.
– Úgy hangzik, mint amit a nagymamáról mondtál.
„Az.”
Lily megtörölte az arcát a takaró szélével.
„Anya tudta, hogy rosszak?”
“Nem tudom.”
Most először értettem meg, hogy Anna talán olyan emberek között tölthette utolsó napjait, akikben már nem bízott.
Ez a gondolat követett a folyosóra, amikor Collins nyomozó engedélyt kért a házam átkutatására.
– Mindent átkutathatsz – mondtam neki. – Michael szobáját, a garázst, a padlást. Vigyél magaddal minden számítógépet.
„Hozzáférése volt Anna pénzügyi nyilvántartásaihoz?”
„Bejutott a házamba.”
Ez volt a probléma.
Anna halála után Michael megérkezett élelmiszerekkel, a templomból hozott rakott ételekkel, és egy olyan ember csendes hatékonysága, aki ismerte a gyászt, lehetetlenné tette a hétköznapi feladatokat.
Lilyt vitte iskolába, amikor én nem tudtam kikelni az ágyból.
A temetkezési vállalati gyűlés után leült velem egy Whataburgerbe a kórház közelében, mert nem bírtam nézni az üres konyhánkat.
„Néhány hétre” beköltözött a vendégszobánkba.
Aztán néhány hétből két év lett.
Azt hittem, hogy ő tartja össze a családunkat.
Valójában őrt állt afelett, amit Evelynnel tettek.
Collins nyomozó lehalkította a hangját.
„Mielőtt Michael ügyvédet kért, azt mondta, hogy Evelyn gyógyszert adott Annának, mert pánikrohamai voltak.”
„Annának nem voltak pánikrohamai.”
„Felírtak neki valaha altatót?”
