1. RÉSZ

Lucía Valverde nászútja rémálommá kezdett válni, amikor családja jachtján egy faajtó mögött meghallotta, amint férje azt mondja, hogy éjfél előtt „eltűnjön a tengerben”, hogy 300 millió euró kerüljön az ő irányítása alá.

Addig a pillanatig Lucía hinni akart abban, hogy mindennek van magyarázata. Három napig hajóztak Barcelonából Menorcába az Albatros fedélzetén, azon a jachton, amelyet az apja, Joaquín Valverde kapott nászajándékba. A Földközi-tenger nyugodt volt, az ég tiszta, és a legénység minden részletre odafigyelt. Lucía azonban alig tudott kikelni az ágyból. Nehéz lábúak voltak, ködös volt a feje, és furcsa álmosság gyötörte, ami mindig vacsora után jelentkezett.

Álvaro Serrano, az újdonsült férje, folyton azt hajtogatta neki, hogy szédülés.

– Azért, mert még soha nem utaztál hosszú úton – mondta neki mosolyogva. – Szedd be ezt a két pirulát, és holnap jobban leszel.

Lucía megbízott benne. Két évet töltöttek együtt, egy toledói birtokon házasodtak össze, család, üzlettársak és életre szóló barátok körében, sőt Álvarónak még Joaquínt is sikerült megnyernie magának, aki bizalmatlan volt mindenkivel, aki az egyetlen lányához közeledett.

De aznap délután, amikor Lucia korán visszatért a kabinjába, mert rosszabbul érezte magát, mint valaha, hangokat hallott az alsó nappaliból.

Az első Álvaróé volt.

„Éjfélre alig fog tudni lábra állni. Megmondom neki, hogy menjen ki a friss levegőre. Ha rosszabbra fordul az idő, balesetnek fog tűnni.”

Lucia mozdulatlan maradt.

Aztán felismerte Teresa, az anyósa hangját.

– Mi van, ha valaki gyanít valamit?

– Senki sem fogja. Mindenki látta, hogy napok óta beteg.

Gonzalo, Álvaro apja megszólalt:

– Biztos benne, hogy érvényesek a dokumentumok?

Álvaro halkan felnevetett.

– Mindent aláírt az esküvő előtt. Amikor hivatalosan eltűntnek nyilvánítják, én fogom tudni ellenőrizni a részesedését és a házassághoz kapcsolódó számláit.

Lucía keze remegett. Emlékezett a mappákra, amiket Álvaro tett elé két héttel az esküvő előtt. Azt mondta, hogy ezek csupán adóügyi formaságok, hogy megvédjék mindkét családot.

Aztán Teresa feltett egy kérdést, amitől ismét végigfutott a hideg a gerincükön.

– És Joaquín és Elena?

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Jövő héten a Pireneusokba mennek – felelte Álvaro. – Gonzalo már betervezett egy újabb „váratlan eseményt”. Utána nem lesz senki, aki vitatkozhatna az örökségen.

Lucíának be kellett fognia a száját, hogy ne csapjon zajt.

A férje, az apósa és az apósa, az apja pezsgője, a családja jachtja… minden ott volt, összekeveredve egy abszurd és tökéletes jelenetben.

Visszatért a kabinjába, és a falnak támaszkodott. Nem szállhatott szembe velük. Azt sem tudta, hogy a legénység melyik tagjait vesztegették meg.

Ránézett a mobiltelefonjára.

Csak egyetlen sáv maradt a lefedettségből.

Megnyitotta a beszélgetést az apjával, és egyetlen mondatot írt:

„Álvaro ad nekem valamit, ami legyengít. Ma este el akarnak tüntetni. Figyelmeztessék a hatóságokat. Ne hívjanak.”

Megnyomta a küldés gombot.

Az üzenet megjelenése 17 másodpercig tartott.

Aztán törölte az értesítést, lefordítva hagyta a telefonját, és lefeküdt az ágyra, éppen amikor valaki halkan kopogott az ajtón.

2. RÉSZ

Lucía azt hitte, Álvaro fedezte fel az üzenetet, de amikor kinyitotta, Martín Robles kapitányt találta benne, egy volt haditengerészeti tisztet, akit Joaquín több mint 15 éve ismert.

– Valverde asszony, az édesapja megkért, hogy ellenőrizzek egy technikai problémát a kabinjában – mondta hangosan.

Lucía azonnal megértette, hogy ez egy alibi.

Martin bejött, becsukta az ajtót, és lehalkította a hangját.

– Apád megkapta az üzenetet. Ne egyél és ne igyál semmit, amit a férjed mond. És mindenekelőtt úgy viselkedj, mintha semmit sem tudnál.

Lucía megmutatott neki egy 43 másodperces felvételt, amit a folyosóról sikerült felvennie. Nem minden volt hallható, de elég volt: az időpont, a pénzösszeg és a Pireneusokról szóló mondat.

A kapitány arckifejezése megváltozott.

– Ez már nem gyanús.

Martín elmagyarázta, hogy a jacht kamerái rögzítették a folyosókat, a társalgót és a fedélzeteket, bár Álvaro úgy vélte, hogy adatvédelmi okokból többet is kikapcsoltak. A hídról blokkolni tudta a biztonsági mentéseket, és műholdon keresztül küldhetett fájlokat.

A következő órában Lucia ismét a beteg feleség szerepét játszotta.

Álvaro egy tálcával a kezében megjelent.

– Jót fog tenni neked.

Úgy tett, mintha iszik, de a folyadék egy részét egy virágcserépbe öntötte, a többit pedig a fürdőszobába lépve. Ezután elrejtett két tablettát, amit a férfi az ágy mellett hagyott, egy üres piperetáskába.

Este fél 10-kor Teresa kopogás nélkül lépett be.

„Micsoda pech, hogy pont nászúton történt ez az egész!” – jegyezte meg túlságosan sokat mosolyogva.

Lucia összeszűkült szemekkel nézett rá.

– Csak aludni szeretnék.

Teresa úgy simogatta a haját, mint egy aggódó anya.

– Pihenj. Ma este mindennek vége lesz.

A mondattól nehezen leplezhető hideg futott át rajta.

Eközben Martín elküldte a felvételeket a Tengerészeti Mentőszolgálatnak és a Polgári Gárdának. Joaquín titokban lemondta a Pireneusokba tartó utat, és hamis ürüggyel kivitte Elenát a családi otthonból. Senki sem hívta Lucíát.

23:40-kor Álvaro könnyű kabátban és a szokásos nyugodt mosollyal tért vissza a kabinba.

– Levegőre van szükséged. Túl meleg van odabent.

Lucia felállt, ügyetlenséget színlelve. Hagyta, hogy a férfi megfogja a karját, és a hátsó fedélzet felé vezesse.