– Ne sírj… Hozzád megyek feleségül – suttogta a férfi, akit húsz éve nem látott.
1. RÉSZ
A kert hajnaltól készen állt.
A kék hortenziák, amiket Elena Morales ültetett a kőfal mellé, virágoztak a Sierra Norte de Puebla tiszta ege alatt. Fehér rózsák, pünkösdi rózsák és egy bougainvilleával borított boltív díszelgett. Nyolcvan vendég ült és várakozott a kis kápolna előtt.
Minden készen állt az esküvőre.
Minden, kivéve a barátot.
Elena a boltív alatt állt, egy rózsacsokrot szorongatva. 38 éves volt, és egy csipkeruhát viselt, amit sok kora reggelente varrt maga. Ez volt a legszebb ruha, amit valaha alkotott, és az első, amit a saját esküvőjére varrt.
Öt perc telt el.
15 után.
Ignacio atya diszkréten az órájára pillantott. Mérgező morajlás kezdett terjedni a vendégek között.
– Valószínűleg megbánta.
– Ki venné feleségül szerelemből?
– Rogelio csak azért egyezett bele, mert meg akarta tartani a házat.
Elena úgy tett, mintha nem hallaná.
Ekkor odaszaladt Emiliano, a pék kilencéves fia. Egy gyűrött papírdarabot tartott a kezében, és az arca vörös volt az erőlködéstől.
– Elena asszony… Rogelio úr kért meg, hogy adjam ezt át önnek.
Kinyitotta a cetlit.
„Bocsásson meg. Így nem mehetek férjhez. Ne keressen.”
A papír a nedves fűre esett.
Elena nem sikított. Nem is sírt. Mozdulatlanul maradt a szánakozó pillantások és a rosszul leplezett mosolyok közepette.
Rogelio Mendoza nem volt élete szerelme. A város legnagyobb boltját birtokolta, és felajánlotta, hogy kifizeti a házadósságot a házasságért cserébe.
Elena 14 éven át gondoskodott beteg édesanyjáról. A gyógyszerek, a pueblai kórházba járás és az utolsó kórházi tartózkodás felemésztette minden megtakarítását. A kezelés költségeinek fedezésére jelzáloggal terhelték meg a nagyapja által épített házat.
Az édesanyja 8 hónapja meghalt.
Elena ugyanazon a napon örökölte a bánatot és az adósságot.
A bank egyetlen utolsó határidőt adott neki. Ha nem fizet, elveszíti a házát és a kis varróműhelyt, ahol fiatal kora óta dolgozott.
Rogelio kiútnak tűnt. Nem volt kegyetlen ember, de nem is szerette. A lány azért fogadta el, mert kimerült volt, és mert nem bírta elképzelni, hogy a bankautomaták kiürítik a házat, ahol még mindig az anyja hangját hallotta.
Rogelio azonban az egész város szeme láttára magára hagyta.
Elena felemelte az arcát, összeszedve azt a kevés méltóságot, ami még megmaradt.
„Visszatérhetnek otthonaikba” – jelentette be. „Nem lesz esküvő.”
Ebben a pillanatban egy férfihang hallatszott ki a kapuból.
— Ne sírj.
A vendégek megfordultak.
Egy idegen sétált a köves ösvényen. Magas volt, sötét hajú, és sötétkék öltönyt viselt, amely éles ellentétben állt a falusiak egyszerű ruházatával.
Egyenesen Elena felé indult.
Még soha nem látta ezt a férfit, de volt valami a szemében, ami lehetetlen érzést keltett benne: mintha ismerné őt.
Ignacio atya elejtette a könyvét.
Az idegen megállt előtte, és gyengéden megfogta a kezét.
– Ne sírj – ismételte meg. – Feleségül foglak venni.
Elena hátralépett.
-Ki maga?
A férfi a kabátja belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy megsárgult, a több százszori kinyitástól megviselt papírdarabot.
Óvatosan kibontotta.
Belül egy fiú esetlen kézírásával írt ígéret volt:
„Egy nap majd visszatérek, hogy megköszönjem neked. Fernando.”
Elena a papírra nézett. Aztán ismét az idegenre nézett.
A szakáll, a drága öltöny és az eltelt 20 év alatt felismerte az éhes fiatalembert, aki egy tavasszal a kápolna teteje alatt aludt.
– Fernando? – suttogta.
A férfi könnyes szemmel mosolygott.
– A szürke kabátos fiú.
A kert eltűnt Elena számára. Már nem hallotta a vendégeket vagy a mormolást. Csak egy jeges lépésre, egy darab kenyérre és az idegenre emlékezett, akinek segített, amikor mindketten még gyerekek voltak.
„Megígértem, hogy visszatérek” – mondta Fernando. „Bocsásson meg, hogy 20 évet kihagytam.”
De Elena visszahúzta a kezét.
– Nincs szükségem a szánalmadra. Amit tettem, az már régen volt, és te nem tartozol nekem semmivel.
Felhúzta a ruhája alját, és hátra sem nézve elindult a ház felé.
Fernando nem ment el.
Felvette a csokrot a földről, magához vette Rogelio üzenetét, és megvárta, míg az utolsó vendég is elhagyja a kertet.
Ahogy leszállt az este, fényt látott a régi fészerben.
Ott találta Elenát, aki még mindig menyasszonynak volt öltözve, a tűz előtt ült.
Fernando csendben belépett, letette a rózsákat az asztalra, majd leült a lángok túloldalára.
Több perc telt el, mire megszólalt.
– Miért pont ma jöttél vissza, pont minden nap?
Fernando a tüzet bámulta.
– Mert tudtodon kívül megmentetted az életemet. És mert most jöttem rá, hogy most te vagy az, akinek segítségre van szüksége.
2. RÉSZ
Húsz évvel ezelőtt Elena 18 éves volt, és az édesanyjával tanult varrni.
Egy váratlan fagy elpusztította a vidék termését. Ebben a hideg évszakban egy fiatal idegen jelent meg a faluban. Alultáplált volt, szakadt tornacipőt viselt, és a kápolna teteje alatt aludt.
A lakosok bizalmatlanok voltak vele.
– Biztosan tolvaj.
– Valószínűleg bajt keres itt.
Elena egy reggel remegve találta. Visszament a házba, sütött két sajttortát, megtöltött egy bögrét forró kávéval, és leült mellé.
– Ehetsz. Nem fogok érte semmit kérni.
