1. RÉSZ

„Ha mentőt hívsz, kidoblak ebből a házból! A feleségem az én felelősségem, és tessék, amit mondok, az érvényes!” – kiáltotta az apósom, miközben a négy éve béna anyósom alig kapott levegőt.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat hallok egy férfitól, aki majdnem negyven éve volt házas az előttem álló nővel.

Lucía vagyok, harmincnégy éves, és Guadalajarában élek a férjemmel, Daniellel és a szüleivel. Az anyósom, Elena, hatvankét éves volt, amikor ez a rémálom elkezdődött.

Négy évvel korábban agyvérzést kapott, ami miatt nem tudott járni, és rendkívül nehezen tudott beszélni. Azóta én voltam a felelős a fürdetéséért, pelenkázásáért, a gyógyszerei beadásáért és az étkezésben való segítségnyújtásáért.

Nem fogok hazudni: voltak napok, amikor kimerült voltam. De Elena mindig talált módot arra, hogy megköszönje. Néha elég volt egy gyengéd kézszorítás.

Délután hazaértem a Santa Tere piacról néhány zacskó zöldséggel. Bementem a szobájába, hogy köszönjek neki, és teljesen átfagytam.

A hasa annyira fel volt dagadva, hogy úgy nézett ki, mint egy nyolc hónapos terhes nőé.

– Dániel, gyere ide azonnal!

A férjem berohant. Amikor felemelte a takarót, rémülten hátrahőkölt.

– Mi történt anyámmal?

Gyengéden megérintettem a hasát. Feszült volt, túl nagy. Elena zihált, és a szeme tele volt könnyel.

A legfurcsább az volt, hogy az elmúlt hetekben észrevettem némi duzzanatot, de Arturo, az apósom, ragaszkodott hozzá, hogy ez normális az ő korában.

– Kórházba kell vinnünk – mondtam.

Arturo megjelent az ajtóban.

– Vízvisszatartás. Már adok neki valami természetes gyógymódot. Ne dobd ki a pénzed hülyeségekre.

„Mit tehetnék még?” – kérdeztem.

– Egy olyan, amit egy megbízható személy ajánlott nekem. Te gondoskodsz a főzésről.

Az asztalra néztem. Egy tál zabpehely és néhány sima fehér, címké nélküli boríték volt rajta.

Aztán eszembe jutott valami, ami már napok óta foglalkoztatott: Arturo elkezdte személyesen elkészíteni Elena ételeit, amit soha nem tett.

Emellett elkezdte bezárni a szobáját, és éjszaka kiment, hogy rejtélyes hívásokat fogadjon.

Egyszer hallottam, hogy ezt mondja a telefonban:

– Légy türelmes, Carolina. Mindjárt vége, és végre ellazulhatunk.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy ki az a Carolina, ököllel az asztalra csapott, és rám szólt, hogy hagyjam abba az avatkozást az ügyeibe.

Azon a délutánon, miközben Daniel próbálta megnyugtatni az anyját, Elena váratlan erővel megragadta a csuklómat.

Mondani akart nekem valamit.

Remegett az ajka.

-Nem, nem…

Az ajtó felé nézett, ahol Arturo volt.

Borzongást éreztem.

Dániel is látta.

Amikor végre kettesben maradtunk, odasúgtam neki:

– Anyád fél az apádtól.

A férjem megrázta a fejét.

–Ez lehetetlen, Lucia. Apám lehet, hogy nehéz ember, de soha nem bántanám őt.

– Akkor miért nem akarja, hogy orvos vizsgálja meg?

Dániel hallgatott.

Mondtam neki, hogy hívom a mentőket. Amíg a telefonomat kerestem, Arturo bezárkózott a szobájába. Daniel megragadta az alkalmat, hogy megnézze a kis kamerát, amit három nappal korábban diszkréten felszerelt, miután észrevette, hogy az anyja minden alkalommal sír, amikor az apja ételt hoz neki.

Nem tudtam, hogy oda tettem.

Daniel megnyitotta a felvételeket a mobiltelefonján.

A képernyőn Arturo jelent meg, aki kora reggel lépett be egy doboz zabpelyhes dobozzal. Elővett egy fehér borítékot, kiürítette a tartalmát, és gondosan keverni kezdte.

Aztán Elena felé hajolt.

Megpróbálta elfordítani a fejét.

Aztán Arturo hangját hallottuk, tökéletesen tisztán:

– Edd meg már! Amíg élsz, soha nem kezdhetem el az új életemet.

Dániel egy pillanatra elállt a lélegzete.

De amit az apja közvetlenül ezután tett, az még rosszabb volt.

És amikor megláttuk a felvétel többi részét, rájöttünk, hogy az anyósom nem egyszerűen beteg: valaki már egy ideje megpróbálta tönkretenni.

2. RÉSZ

A felvételen Arturo Elenát az állánál fogva tartotta, és zabpelyhet kanállal tett a szájába, miközben a lány megpróbált elmenekülni.

Anyósom köhögött, sírt, és megpróbálta kiköpni, de nem hagyta abba.

Amikor végzett, felemelte a takarót, gyengéden megnyomta duzzadt hasát, és elmosolyodott.

Nem aggódó mosoly volt.

Elégedettnek tűnt.

– Apám megöli anyámat – mormolta Daniel elcsukló hangon.

Nem vesztegettük tovább az időt. Felhívtam a 911-et, és elmagyaráztam, hogy Elenának légzési nehézségei vannak, és gyanítjuk, hogy valaki ismeretlen szereket ad neki.

Arturo megjelent, amikor meghallotta a hívást.

– Betegségeket találnak ki, hogy ellopják a pénzem!

Daniel közé és az ágy közé lépett.

– Apa, állj félre. Anyukám kórházba megy.

Most láttam először, hogy szembeszáll az apjával.

A mentőautó megérkezett, miközben Arturo még mindig fenyegetőzött minket. A mentősök megállapították, hogy Elenának azonnali ellátásra van szüksége, és elvitték.

A kórház sürgősségi osztályán az orvosok vérvizsgálatot és hasi ultrahangvizsgálatot végeztek.

Két óra múlva felhívott minket egy orvos.

—Az édesanyjának jelentős folyadékgyülem van a hasában, emellett súlyos zavarok vannak a máj- és veseműködésében.

Éreztem, hogy felmondják a szolgálatot a lábaim.

– Felépülhet?

– Mindent megteszünk, amit tudunk. De tudnom kell, milyen gyógyszereket kapott az elmúlt hónapokban.

Megmutattuk neki a lefényképezett borítékokat és a kamerával készült videót.

Az orvos arckifejezése megváltozott.

– Tudja, hogy adott-e már neki injekciót otthon?

– Nem – válaszoltam.

Megmutatott nekünk egy apró, friss foltot Elena karján.

Dániel sírni kezdett.