– Ezt a ranchot nem tarthatod vissza büszkeségből.
– És kétségbeesésből nem lehet eladni.
Az egyik vevő megkérdezte, hogy van-e öröklési vita. Odaadtam neki a közjegyzőnél benyújtott kifogásom másolatát. Az ügynök azonnal eltette a dokumentumait.
„Azt mondták nekünk, hogy mindkét örökös beleegyezett” – magyarázta.
Julian a szemük előtt sértegetett, de senki sem akarta folytatni a látogatást. Amikor elmentek, felpattantam a traktorra, és lehajtottam az első barázdán.
100 méternél megálltam. Kiszálltam és ellenőriztem a csizmát. Még mindig szilárd volt. A mag a megfelelő mélységben esett.
Julian a teherautója mellett maradt.
– Apa nem akarta, hogy te vezesd a műhelyt – kiáltotta.
Ez a mondat jobban fájt, mint a fenyegetőzései.
– Talán nem – feleltem. – De azt sem akartam, hogy titokban áruld a szerszámait.
Folytattam a munkát.
Egész délelőtt minden hektár után ellenőriztem a parcellát. Estére egyetlen hiba nélkül elvetettem az első szántóföldet. Nem volt taps, nem volt csodálatos kinyilatkoztatás. Csak egyenes barázdák egy gép mögött, amelyet mindenki haszontalannak tartott.
A közvetítői megbeszélést kilenc nappal később tartották. Julián a könyvelője által készített táblázattal érkezett. Még mindig 318 000 pesót követelt orvosi költségekre, de mostanra már hozzáadta a benzint, az étkezést, a teherautója javítását és a „személyes gondoskodást”.
Veronica megkérte, hogy egyesével nézhesse át a dokumentumokat.
Az első nyugta egy guadalajarai gyógyszertárból származott, egy olyan időpontban, amikor apa Zacatecasban tartózkodott. A vásárlás olyan termékeket tartalmazott, amelyek nem szerepeltek egyetlen recepten sem.
Egy másik összeg a kórház költségvetéséből származott, nem pedig egy befizetésből. Julian belefoglalta a lemondott műtét becsült költségét, mintha fedezte volna.
Végül bemutatta a kizárólag általa aláírt pénztárbizonylatokat.
Letettem az asztalra a hitelesített bankszámlakivonatokat. Aztán a kórház adószámláit, a biztosítási jelentést, a főkönyvet, valamint az eszterga és a prés értékesítési számláját.
– Nem azt mondom, hogy nem költöttél semmit – mondtam neki. – Elismerem, hogy 91 800 pesót kaptál, amit bizonylatok és átutalások is alátámasztanak. De apa adott neked 318 000-et. Ráadásul 74 000-et kaptál olyan gépekért, amik nem a tiéd voltak.
Julian azt válaszolta, hogy apánk adta neki őket.
Leonel írásos nyilatkozatot nyújtott be, amelyben elmagyarázta, mikor látta a gépek kivinni őket. Az elrejtett leltár bizonyította, hogy apa továbbra is a műhely részének tekintette azokat. Ez nem volt elég ahhoz, hogy bárkit is elítéljenek, de elég volt egy polgári jogi kereset alátámasztásához.
„Miért rejtette el azokat a dokumentumokat?” – kérdezte Julian. „Ha annyira fontosak lettek volna, elvitte volna őket a közjegyzőhöz.”
Már megtaláltam a választ az utolsó oldalak egyikén. Nem levél volt vagy érzelmes üzenet. Egy olyan száraz üzenet, mint a többi: „A formákat és a gyöngyöket tartsd a fiókban. Julián megkérdezés nélkül eladja a régi cuccokat.”
Apa nem azért építette a búvóhelyet, hogy egy vagyont hagyjon rám. Azért tette, mert tudta, hogy a fia összekeveri a régi holmikat a haszontalanokkal.
A közvetítő elmagyarázta a lehetőségeinket. Jogi eljárást indíthatnánk az örökség jogszerűségének megállapítására, valamint egy másik eljárást a vagyon felosztására. Felmérhetnénk az egyes örökösök részesedését is, megállapodás útján levonhatnánk az elismert összegeket, és hivatalossá tehetnénk az öröklési jogok átruházását.
Előkészítettem egy javaslatot. Eladtam hét borjút, hogy előleget gyűjtsek, és hitelkeretet vettem fel egy vidéki szövetkezettől, amelyet a termelési nyilvántartásaim, nem pedig a szomszédok ígéretei fedeztek. Négy év alatt fizetném ki Juliánnak a részesedése nettó értékét. Cserébe elismerné a 226 200 nem dokumentált pesót és a gépekből származó 74 000 pesót az örökségből kapott előlegként.
„El akarod lopni a felemet” – mondta.
„Azt akarom, hogy minden peso csak egyszer jelenjen meg. Ha tárgyalást szeretnél, pontosan ugyanazokat a bizonyítékokat fogom bemutatni.”
Julian négyszemközt kért, hogy beszélhessen velem. A folyosón abbahagyta a kiabálást.
Bevallotta, hogy a pénz egy részét üzleti adósságok fedezésére használta fel. Azt tervezte, hogy apja halála előtt visszafizeti. Amikor a műhely őrizetlenül maradt, eladta a gépeket, hogy késedelmesen fizessen. Később kitalálta az állítólagos orvosi tartozást, mert készpénzre volt szüksége, hogy megakadályozza a háza elkobzását.
Nem vettem fel a beszélgetést, és nem is rohantam a rendőrségre. A magánvallomása nem helyettesítette a bizonyítékot, és nem kellett a végét látványossággá változtatnom.
„Miért nem engem kérdeztél meg?” – kérdeztem.
– Mert mindig te voltál a felelős. Én voltam az a fiú, akinek állítólag mindent tudnia kellett volna, hogyan kell megoldani.
Most először értettem meg, hogy apám kivételezése Juliánt is eltorzította. Megtanított kételkedni a képességeimben. Megtanította őt elrejteni minden kudarcot.
Az, hogy megértettem őt, nem jelentette a felmentését.
—Csak akkor írom alá, ha visszaküldi a még meglévő szerszámosládáit, és elfogadja a teljes kedvezményt.
– Ezek az apám emlékei.
– Azok is azok voltak, amikor eladtad őket.
Visszatértünk a szobába. Julián három óra múlva elfogadta a megállapodást. Az átruházást hetekkel később hivatalossá tették, miután áttekintették az értékbecslést, a számlákat és a hitelfeltételeket. Nem volt olcsó győzelem: egy évekig tartó adósságot hagytak magammal, és lemondtam arról a jogomról, hogy büntetőeljárást indítsak a gépek eladásával kapcsolatban, mint a megállapodás része.
Julian elvesztette a pénzt, amit kétszer is megpróbált behajtani, visszaadta a megmaradt szerszámokat, és be kellett zárnia az üzletét. Megtartotta a házát, mert újratárgyalta az adósságait. Majdnem egy évig nem beszélt velem.