Két nappal a döntő előtt László magához tért. Az arca beesett volt, a hangja alig több egy suttogásnál, de a tekintetében ugyanaz a szilárd akarat égett, mint fél évvel korábban.
– Ha nem visztek el a színpadra… megszököm a pizsamámban – mondta erőtlen mosollyal.
– Laci, nem kockáztathatsz – mondta Géza könnyes szemmel. – Az életedről van szó.
– Nem, Gézám – rázta meg a fejét László, és megragadta barátja csuklóját. – Nem az életemről van szó. A halálomról van szó. És arról, hogy hogyan akarom megélni az utolsó fejezetet. Nem egy kórteremben, gépekre kötve akarok búcsúzni. Hanem veletek. A deszkákon.
Az orvosok hosszas vita után, szigorú felügyelet és készenléti mentőautó biztosítása mellett engedélyezték a fellépést.
Elérkezett a döntő estéje. Az országos nézettség minden korábbi rekordot megdöntött; becslések szerint több millió ember ült a televíziók előtt, a színházterem pedig zsúfolásig megtelt. A VIP-páholyokban művészek, miniszterek és a nemzeti balettintézet igazgatója foglalt helyet.
Amikor eljött a négy férfi fellépésének ideje, a műsorvezető rendhagyó módon nem mondott felvezető szöveget. Egyszerűen csak elhagyta a színpadot, és a lámpák kialudtak.
A háttérben nem voltak harsány látványelemek, sem pirotechnika. A színpadot finom, kékesszürke köd borította, amely a hajnali derengést idézte. Amikor felgyúlt az első spotlámpa, a közönség lélegzete elakadt.
Ezúttal nem viseltek balett-tütüt.
Négy egyszerű, letisztult, sötétszürke lenvászon öltözékben álltak ott – olyan ruhákban, amelyek bármelyik idős ember hétköznapi viseletei lehettek volna. Nem akartak többé paródiának látszani, sem meglepetést okozni. Most az igazságot hozták el.
A zene megszólalt: Max Richter lírai, szívbe markoló hegedűdallama keveredett egy halk szívverés ritmusával.
A koreográfiát ők maguk készítették, és az „Az Idő Érintése” címet adták neki. A tánc nem a virtuóz technikai ugrásokról szólt – noha a mozdulataik most is hihetetlenül precízek voltak –, hanem az emberi sorsról. A fiatalság lendületéről, a terhekről, amelyeket az évtizedek a vállukra raktak, a barátok elvesztéséről és az egymásra találás csodájáról.
Minden egyes karmozdulatban ott volt egy egész leélt élet mélysége. Amikor András meggörnyedt, mintha a sors súlya húzná le, Ferenc ott termett, és a karjával megtámasztotta. Amikor Géza a magányt formálta meg a színpad szélén, a többiek lassan köré gyűltek, és felemelték őt.
A koreográfia csúcspontján a zene felemelkedett, hatalmas szimfonikus dallammá terebélyesedett. László lépett a színpad közepére. A törékeny, beteg öregember mozdulatai hirtelen megteltek olyan éteri könnyedséggel, mintha a gravitáció törvényei megszűntek volna létezni számára. Végrehajtott egy lassú, tökéletes arabeszk mozdulatot, a karjait a magasba emelte, a feje hátrahanyatlott, arcát a vakító fény felé fordította.
Nem egy haldokló ember volt a színpadon. Egy lélek volt, amely éppen megszabadult a földi béklyóitól.
A három barát mellé lépett, egymásba kapaszkodtak, és négyen együtt, tökéletes összhangban hajtották végre az utolsó, lassú fordulatot. A zene elhalkult. A fények fokozatosan visszahúzódtak, míg végül csak egyetlen fénysugár világította meg az egymásba kulcsolódó négy kezet.
Aztán csend lett. Sötétség.
Néhány másodpercig senki sem vett levegőt a teremben. Nem volt azonnali ujjongás, mert a nézők torkát fojtogatta a sírás. Aztán valaki a balkonon felállt, és egyetlen magányos taps hallatszott. Egy pillanattal később az egész színház zokogva, tombolva tört ki. Az emberek a székeken állva ünnepeltek, a zsűritagok könnyes arccal ölelték át egymást.
Amikor a színpadi lámpák újra kigyúltak, a négy idős férfi ott állt a színpad közepén, meghajolva. László arcán nem volt nyoma fájdalomnak. Csak egy végtelen, békés mosoly derengett rajta.
A szavazást nem is lett volna értelme megvárni: az ország egyhangúlag őket választotta a verseny abszolút győztesévé. De amikor a műsorvezető át akarta nyújtani nekik a hatalmas serleget és a fődíjjal járó pénzjutalmat jelképező táblát, Géza bácsi a mikrofonhoz lépett.
– Köszönjük – mondta csendes, tiszta hangon. – Köszönjük, hogy meghallgattatok minket. De ez a díj nem minket illet. Mi már megkaptuk a legnagyobb ajándékot, amit az élet adhatott: a barátságot, amely túlélt fél évszázadot, és ezt a színpadot, amely visszaadta a lelkünket. A nyereményt teljes egészében felajánljuk, hogy újranyissuk azt a kis vidéki színházat, ahol ötvenöt évvel ezelőtt elindultunk. Legyen az egy olyan hely, ahol a szegény gyerekek ingyen tanulhatnak táncolni, és ahol senkinek nem kell feladnia az álmát csak azért, mert nehéz az élet.
A tapsvihar még órákig nem akart csillapodni.
László két héttel a döntő után hunyt el, békésen, álmában, a kórház ablakából a lehulló őszi leveleket nézve. Nem volt egyedül: Géza, András és Ferenc ott ültek az ágya mellett, a kezét fogták, és halkan Csajkovszkij Hattyúk tavát dúdolták neki.
Az elkövetkező évben a négy barát története valóságos mozgalmat indított el. A romos kis vidéki színházat a felajánlott nyereményből és a világ minden tájáról érkező névtelen adományokból teljesen felújították. Az intézmény a „Négy Hattyú Művészeti Iskola” nevet kapta.
A megnyitó ünnepségen a falu apraja-nagyja összegyűlt. A vadonatúj, csillogó parketten több tucat kisfiú és kislány gyakorolt fehér és fekete balettruhákban.
A falon, az előcsarnok legfényesebb pontján egy nagy méretű bekeretezett fotó függött: négy idős ember látszott rajta, rózsaszín balett-tütüt viselve, arcukon huncut, győztes mosollyal, a fejük felett aranykonfetti záporával.
