Négy nap után, miután szeretőjével volt, az építész hazatért: felesége és újszülött fia…

Julian visszatért a szeretőjével tett utazásáról, és lánya szobáját teljesen üresen találta: a kiságy, az apró ruhák és a terhes nő, akinek a szülés előtt megígérte, hogy visszatér, mind hiányzott.

Hétfőn este 7:12 volt. Letette a bőröndjét a bosques de las lomasi háza lépcsője mellett, és felhívta Catalinát.

Senki sem válaszolt.

Felment a hálószobába. Az ágy be volt vetve, amit a felesége korábban abbahagyott, mert a hajolgatástól szédült. A könyve, a töltője és az ajakbalzsama nem volt az éjjeliszekrényen.

A baba szobájában még mindig zöldek voltak a falak, és a szőnyegen bútornyomok látszottak.

Julian bekapcsolta a telefonját. Üzenetek jelentek meg ügyfelektől, a testvérétől és az irodából. Catalinától egy sem.

Amikor felhívta, egy hangfelvételt hallott, amelyen bejelentették, hogy a szám már nem elérhető.

Leült a földre. Most először nem tudta meggyőzni magát arról, hogy létezik olyan magyarázat, amivel jól nézhetne ki.

Házasságuk három évig tartott. A férfi építész volt, Catalina Robles pedig statikus mérnök. Közös tervrajzokkal, projektekkel és egy olyan házról szőtt álmukkal, ami sosem lenne túl nagy számukra.

Később Julián találkozott Vanessa Leónnal, egy fejlesztőcég tanácsadójával, amelynek irodái az ő irodája közelében találhatók.

Üzenetekkel kezdték, vacsorákkal folytatták, és végül egy kapcsolatot építettek ki, amit egy másik telefonon tartott fenn, mintha a képernyők szétválasztása a következményeket is szétválaszthatná.

A San Miguel de Allende-i konferencia lezajlott. A találkozók és a vacsora a befektetőkkel szintén. Vanessának azonban semmi dolga nem volt, csak megvárta a szobában, miután véget ért.

Catalina 38 hetes terhes volt, amikor elment.

Julian felhívta Teresát, az anyósát.

– Beszélnem kell Katalinával.

A nőnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– A lányom nem elérhető a számodra.

-Rendben van?

-Jól vannak ő és a baba is.

Julián felállt.

– Megszületett már?

Terézia letette a telefont.

A sógornője, Lucía sem volt hajlandó elmagyarázni neki semmit. Catalina egyik barátja megkérte, hogy ne hívja fel többé.

Mindannyian tudták.

A konyhában megtalálta a jegygyűrűt egy összehajtott papírdarabon. Az üzeneten egy rövid mondat állt, Catalina határozott kézírásával, amellyel a tervrajzokat javította.

Tudod, miért.

Az ablak mellett még mindig ott állt a pozsgás növény, amit a fiú adott neki az elején. A földje nedves volt. Catalina megöntözte, mielőtt elment.

Julian kezében volt a gyűrű, és nem értette, hogyan tölthetett ennyi hónapot azzal, hogy megtévesszen valakit, aki még mindig fáradozott azzal, hogy életben hagyjon egy növényt.

Három héttel korábban Catalina töltő keresése közben találta meg az üzenetet. Nem nyitott meg semmilyen beszélgetést, és nem talált ki semmilyen jelszót. Rossz telefont vett fel, és a képernyő felvillant.

Vanessa azt mondta, hogy az előző este tökéletes volt, és megkérdezte, mikor látják újra egymást.

Catalina a tűzhelyen hagyta a készüléket.

Addig állt, amíg a baba meg nem mozdult benne. Aztán a hasára tette a kezét, és csendben sírt.

Hónapokig elfogadta a késői megbeszéléseket, a rögtönzött utakat és a türelmetlenül érkező válaszokat. Saját projektjeit is visszafogta, hogy alkalmazkodjon Julián időbeosztásához.

Túlságosan is jól tudta a különbséget egy javításra szoruló építmény és egy olyan között, amelyik elveszíti a tartóerejét.

Azon az estén nem állt ki mellette. Pihennie kellett, beszélnie valakivel, és olyan döntéseket hoznia, amelyek mellett később kitarthat.

Felhívta Alejandrát, egy ügyvéd barátját, és elmagyarázta, mi történt. Áttekintették a dokumentumokat, a beszámolókat és a különválás lehetőségeit anélkül, hogy improvizálniuk kellene a szülés ilyen közeledtével.

Catalina rendszerezte a szabadúszó munkájából származó bevételét, leltárt készített arról, hogy mit fog elvini magával, és feljegyezte a megtakarításaiból félretett összegeket. Nem akarta, hogy egy bútorokon vagy pénzen folytatott vita eltörölje a távozásának okát.

Lucía Pueblában élt. Felajánlotta neki a házát, amíg a férfi lakást talált és felépült.

„Nem kell remek formában érkezned” – mondta neki. „Megérkezhetsz bármilyen formában is.”

Catalina dobozokat pakolgatott, míg Julián dolgozott. Bepakolta a könyveit, a rajzeszközeit és a nagymamája tányérkészletét. A baba holmiját is előkészítette a költöztetésre.

Csütörtökön, mielőtt elindult a kongresszusra, Julián megcsókolta az arcát.

– Négy nap. Meglátod, gyorsan elrepülnek.

Kikísérte az ajtóig. Emlékezett rá, mennyire akart hinni neki, és felhagyott azzal, hogy másképp próbáljon elbúcsúzni.

Azon az éjszakán kezdődtek a fájások.

Teresa kórházba vitte. Amíg várt, Catalina megpróbálta felhívni Juliánt. A telefonja ki volt kapcsolva.

A kislány hajnal előtt született, miközben az apja Vanessa mellett aludt.

Katalin Emiliának nevezte el.

Amikor a lányát a mellkasára helyezték, szeretetet, fáradtságot és szomorúságot érzett, ami nem múlt el csak azért, mert valami szépet tartott a karjaiban.

Teresa közel maradt hozzá. Nem kérte, hogy hagyja abba a sírást.

Miután elbocsátották, édesanyja és Lucía koordinálták a költözést. Catalina nem vezetett, és nem is vitt magával bútorokat. Emilia mellett ült az autóban, nála az orvosi dokumentumok és egy zacskó pelenka.

Vasárnap este elindultak Pueblába. Lucía várta őket, amikor megérkeztek, és elvitte a babát, míg Catalina egy konyhai széken ült.

Ott percekig megoldatlanul omolhatott össze.

A következő lakás, amit kibérelt, kopott padlóval, nagy ablakokkal és a hálószoba melletti kiságynak is volt hely. A főbérlő, egy nyugdíjas tanárnő, megmutatta neki a már kijavított nedves foltot, és beleegyezett, hogy a bérleti szerződés aláírása előtt megtekintheti a falakat.