Az első aktával elsüllyedt: fantomcégek, milliós adósságok, veszélyes emberektől kapott kölcsönök és a csőd szélén álló vállalkozások. Szüksége volt Lucía pénzére, hogy megszabaduljon a romoktól, amelyeket évek óta rejtegetett.

De Miguel elővett egy második mappát.

-Ez még jobban fog fájni neked.

Voltak fényképek Sergióról Floridában egy másik nővel és egy hároméves gyerekkel.

Egy második család.

Egy pillanatra azt hittem, hogy Valeriát is becsapták.

Miguel megrázta a fejét.

– Még ne sajnálj engem.

Előhúzott egy hangfelvételt, amit a lányom telefonjából gyűjtött össze.

Három nappal Lucía halála előtt Sergio levelet írt neki, hogy a vagyonkezelői alap valódi biometrikus azonosítást igényel.

Valéria válasza egyértelmű volt:

„Anya be van nyugtatva. A nővér hétkor elmegy vacsorázni. Megcsinálom az ujjlenyomatot.”

Miguel egy táblát tett elém.

A szobában, ahol Lucia utolsó napjait töltötte, a kamera azt mutatta, ahogy a lányom belép egy tintapárnával, megfogja anyja eszméletlen kezét, és hüvelykujjával több dokumentumra nyom.

Valami eltört bennem.

Aztán Miguel egy harmadik mappát is letett az asztalra.

– És még nem végeztem.

Felnéztem.

– Mi más lehetne?

– Valeria hetek óta egy magánorvossal beszél. Ezúttal nem a feleséged volt a célpont.

Szünetet tartott.

– Te voltál az.

És amit aznap éjjel velem akartak tenni, az sokkal rosszabb volt, mint a kirablásom.

3. RÉSZ

A doktor Ramiro Castañeda volt. Magánklinikája volt Santa Fében, és számos régi panasz érkezett hozzá a gazdag családokból származó betegek kétes értékeléseivel kapcsolatban.

Miguel e-maileket, üzeneteket és fizetési bizonylatokat szerzett meg.

A terv egyszerű és szörnyű volt.

Valeria azt tervezte, hogy egy nyugtatót és egy pszichoaktív szert csempész az ételembe. Az adagot úgy számították ki, hogy zavartságot, remegést, dezorientációt és paranoiát okozzon. Utána felhívják Dr. Castañedát, aki úgy érkezik a házba, mintha egy „krízist” kezelne.

A diagnózisa már megvolt: súlyos kognitív károsodás, melyet súlyosbít a gyász, a döntésképtelenség és a saját magamat fenyegető kockázat.

Azzal a jelentéssel megpróbálnának engem elköteleződtetni és átvenni az irányítást a cégeim felett.

Először egy haldokló nőt akartak kirabolni.

Aztán azt tervezték, hogy törvényesen eltörlik az özvegyembert.

Felhívtam a szövetségi miniszteri rendőrség parancsnokát, aki az ügyet koordinálta.

„Nincs már negyvennyolc óránk” – mondtam neki. „Ma este fellépnek.”

Megegyeztünk, hogy az ügynökök megvárják a jelzésemet.

Nyolc órakor Valeria kopogott a műtermem ajtaján.

– Apa, különleges vacsorát készítettünk. Anya nem szeretné, ha tönkretennénk.

Lementem a földszintre.

Az étkezőasztal makulátlan volt: porcelán étkészlet, gyertyák, drága bor, és egy tányér sötét szósszal leöntött steak a helyem előtt.

Sergio a székem mögött maradt.

Valéria túl sokat mosolygott.

– Egyél valamit, apa. Vissza kell nyerned az erőd.

Villával mozgattam a húst anélkül, hogy a számba vettem volna.

-Nem vagyok éhes.

Sergio mosolya eltűnt.

– Enned kell.

Ez nem javaslat volt.

Valeria letett egy mappát a tányéromra.

– Akkor oldjuk meg ezt. Ezek olyan dokumentumok, amelyek megkönnyítik a vagyonod kezelését.

A meghatalmazás alatt egy nyomtatvány volt Dr. Castañeda klinikájától.

– És ez?

– Csak egyetlen orvosi vizsgálatot engedélyez – felelte a nő. – Aggódunk magáért.

Elfogadtam a felém nyújtott tollat.

Láttam, hogy mindketten visszatartották a lélegzetüket.

A borravaló továbbra is az aláírásom felett lebegett.

És akkor becsuktam a tollat.

– Nem fogok semmit aláírni.

Valeria felém hajolt.

– Apa, nem gondolkodsz tisztán.

Kiegyenesedtem a székben.

Két napig lassan járkáltam, szédülést színleltem, és hagytam, hogy úgy beszéljenek velem, mintha egy tehetetlen öregember lennék.

Vége van.

Elővettem a régi kék jegyzetfüzetet a kabátomból, és a dokumentumok tetejére dobtam.

Valéria elsápadt.

„Emlékszel rá?” – kérdeztem. „Kidobtad, mert szerinted semmit sem ért.”

Sergio megpróbált reagálni.

– Arturo, össze vagy zavarodva.

-Leül.

A hangom megállította.

Kinyitottam Miguel mappáját.

– Tudok a fantomcégeidről. Tudok az adósságaidról. Tudok a hitelezőkről, akik téged keresnek. És tudom, hogy megpróbáltál 620 millió pesót küldeni egy Kajmán-szigeteki számlára.

Sergio hátralépett.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Természetesen. Az átruházás a temetés napja óta szünetel.

Valéria a férjére nézett.

– Megfagyott?

Most láttam először igazi félelmet az arcán.

Elővettem a floridai fényképeket, és kiterítettem őket az asztalon.

– Én is tudok a házról Orlando közelében.

Sergio egy pillanatra elállt a lélegzete.

Valéria fényképet készített.

Ebben a férje egy kisgyereket cipelt, miközben egy szőke nő átölelte a derekát.

„Ki ő?” – kérdezte.

Sergio nem válaszolt.

– Ki az a gyerek?

Semmi.

Valéria remegni kezdett.

– Sergio, mondd, hogy ez hazugság.

Egy pillanatra elárult feleségként láttam benne, de nem hagytam, hogy ez mindent eltöröljön a fejemből.

„Ne merészeld az áldozatot játszani” – mondtam neki. „Tudtad, hogy az anyádtól lopsz.”

A tekintete rám szegeződött.

Több nyomatot is készítettem a biztonsági videóról.

Az egyiken Lucia ágya mellett jelent meg.

Egy másikban a férfi kezét fogta.

Az utolsóban anyja mozdulatlan hüvelykujját egy tintapárnára nyomta.

Valeria úgy ejtette el a fényképet, mintha megégette volna.

-Apu…

-Te.

Először elcsuklott a hangom.

–Láttam, hogy anyád kezét használtad, amikor még a szemét sem tudta kinyitni. Láttam, hogy ujjlenyomatot vettél tőle, hogy engedélyezz egy rablást. Aztán feketében mentél el a temetésére, megöleltél embereket, és gyászt színleltél.