„Nem akarok egyedül meghalni… Mindent rád hagyok” – mondta az idős asszony a munkát kereső fiatal anyának.
– Nem szolgát vagy örökösnőt keresek – mondta az idős asszony. – Társaságot kérek. Ha a végéig velem maradsz, ez a birtok a tiéd és a gyermekeidé lesz.
Rosalía Navarro azt hitte, félreértette a dolgot.
Vele szemben Doña Aurelia Zamora, egy 79 éves nő állt, mesquite botra támaszkodva. Derekáról egy olyan nehéz kulcstartó lógott, hogy minden mozdulata csengőszerű csilingelést eredményezett.
Aurelia mögött terült el La Noria, egy birtok, amely Jalisco dombjai között húzódott meg: egy fehér, vörös cserepekkel ellátott ház, egy istálló, egy elhagyatott gyümölcsös és egy malom, amely nehezen forgott a délutáni szélben.
Rosalía a 10 éves Gaellel és a 6 éves Ximenával érkezett. Az egész életük belefért egy kifakult hátizsákba: két váltás ruha, néhány irat, egy fél csomag tortilla és a rongybaba, amit Ximena a mellkasához szorított.
Miután elköltötték az utolsó néhány pesójukat egy buszon, gyalog jöttek le az autópályáról.
– Csak munkát jöttem kérni – mormolta Rosalía. – Tudok főzni, takarítani, teheneket fejni és sajtot készíteni. Nincs szükségem nagy fizetésre. Elég lenne étel a gyerekeimnek és egy hely, ahol alhatok.
Aurelia megvizsgálta a zúzódást, ami kezdett halványulni a fiatal nő szeme alatt. Aztán Gaelre nézett, aki úgy helyezkedett el anyja előtt, mintha karcsú teste megvédhetné őt.
Az idős asszony elővett egy kulcsot és kinyitotta a kaput.
– Először is, menj be. Fontos döntéseket nem szabad üres gyomorral meghozni.
Babot, friss sajtot és meleg tortillát szolgált fel nekik. A gyerekek falánk falánksággal ették. Rosalía megpróbált lassan enni, zavarban volt, hogy látszott, milyen régóta nem evett rendesen.
Amikor egy könnycsepp hullott a tányérjára, Aurelia úgy tett, mintha a gazdaság felé nézne.
Ebéd után Rosalía kérés nélkül leszedte az asztalt, elmosogatott, és felsöpörte a folyosót. Mindeközben Gael és Ximena Sollal, a farm öreg aranykutyájával játszottak.
Rosalía hónapok óta nem hallotta a gyerekeit nevetni.
Ez a hang fájt neki, mert annyira gyönyörű volt.
Aurelia odahívta, hogy üljön le mellé.
– A férjemmel, Celsóval 47 éven át dolgoztunk, és ezzel felépítettük a La Noriát. Itt neveltük fel két gyermekünket. Amikor meghalt, azt hittem, visszajönnek. De nem tették.
Az idősebb testvér, Ignacio, egy ingatlanügynökséget vezetett Guadalajarában. Martín, az öccs, több vállalkozásban is kudarcot vallott, és koldulásból élt.
Először minden vasárnap hívtak. Aztán havonta egyszer. Végül már csak azért jöttek, hogy a telekkönyvi kivonatokról, az állatállományról és Aurelia egészségi állapotáról érdeklődjenek.
– Nem azért jönnek, hogy megtudják, élek-e még – mondta az idős asszony. – Azért jönnek, hogy kiszámolják, meddig kell még élnem.
– Nem szabadna így beszélned a gyerekeidről.
„Az én koromban haszontalan szépíteni az igazságot. Vagyont várnak el. Te pedig esélyt vársz arra, hogy biztonságban tudd tartani a gyerekeidet. Ez a különbség elég nekem.”
Rosalía félt. Megtanulta, hogy a túl szépnek tűnő ajánlatok mindig szörnyű adósságot rejtenek.
Azon az éjszakán nem tudott aludni.
Emlékezett Saul Estradára, gyermekei apjára. Először figyelmes volt. Aztán elvesztette az állását, inni kezdett, és minden frusztrációját sértéssé változtatta. A sértések lökdösődésekké, a lökdösődések pedig ütésekké váltak.
Tegnap este Saul széket emelt ellene. Gael lépett közbe.
– Soha többé ne érj az anyámhoz!
Saul megragadta a fiút az inggallérjánál fogva, és a falhoz vágta. Gael nem sérült meg súlyosan, de Rosaliában valami örökre eltört. Megvárta, amíg Saul elalszik, fogta a gyerekeket, és elmenekült.
Mielőtt elhagyta a várost, panaszt tett és kért távoltartási végzést. Saúl azonban túl sok embert ismert, és Rosalía sehol sem érezte magát biztonságban.
Hajnalban begyújtotta a kályhát La Noriában, és kávét főzött egy fazékban. Megetette a csirkéket, megfejt egy tehenet, és elkezdte takarítani a konyhát.
Amikor Aurelia kilépett a szobájából, a házat szagok és léptek zaja töltötte be.
Ximena leültette a babáját az idős asszony elé.
– Estrellának hívják.
– Akkor fel kell szolgálnunk Estrella kisasszonynak a reggelit – felelte Aurelia.
A lány hangosan felnevetett.
Aurelia is nevetett. Először kínosan nevettem, mint egy évek óta ki nem nyitott ajtó.
Reggeli után Rosalía beleegyezett, hogy marad.
A következő hónapok gyökeresen átalakították La Noriát. Rosalía visszaszerezte a veteményeskertet, és sajtot kezdett készíteni egy nagyanyjától tanult recept alapján. Gael kerítéseket javított, de újra gyerekként kezdett játszani is. Ximena mindenhová követte Aureliát, megtanult hímezni, felismerni a gyógynövényeket és bougainvillea szirupot készíteni.
Aurelia visszanyerte az étvágyát. Abbahagyta a délutánok bámulását az úton, és újra színes ruhákat kezdett viselni.
Azonban pletykák kezdtek terjedni a faluban.
Berta Lozano, a főbolt tulajdonosa azt állította, hogy Rosalía elcsábított egy védtelen idősasszonyt, hogy ellopja a vagyonát.
Egyik reggel, amikor Rosalía elment megvenni Aurelia gyógyszerét, Berta otthagyta a dobozt a pulton, majd elvette.
– Nem adok elismerést az opportunistáknak.
-Készpénzzel fizetek.
– Én sem akarom a pénzedet. Valószínűleg Doña Aurelia erszényéből jött.
Gael a pultra csapott.
–Anyukám napkelte előtt dolgozik! Semmit sem tudsz.
Rosalía kivitte a gyereket a boltból, de megalázva és a gyógyszer nélkül tért vissza a farmra.
Aurelia dühös lett, amikor megtudta.
