„Az a nő még a kapum közelébe sem jött, amikor lázzal töltöttem a karácsonyt. Most hirtelen törődik a jólétemmel.”

– Talán el kellene mennünk – mondta Rosalía. – Nem akarok neki gondot okozni.

Aurelia a botjával a földre csapott.

„Azok, akik megszólalnak, nem voltak velem, amikor eltemettem a férjemet. Te velem voltál tegnap este, amikor fájtak a lábaim. Soha többé ne engedd, hogy távollévők döntsék el, ki érdemli meg, hogy ebben a házban maradjon.”

A pletykák elérték Guadalajarát.

Ignacio és Martín egy vasárnap megjelentek egy ügyvéd kíséretében. Ignacio kifogástalan öltönyt viselt, és olyan arckifejezéssel bírt, aki már most is mindennek a tulajdonosának tekinti magát, amit lát.

– Azért jöttünk, mert aggódunk érted, anya.

– Nyolc hónap telt el anélkül, hogy felhívták volna őket, és hirtelen aggódni kezdtek. Micsoda időzített csoda.

Ignacio Rosalíára mutatott.

– Az a nő kihasználta a magányodat. Előfordult már, hogy elhagyta az otthonát, és két kiskorúval megszökött.

– Egy erőszakos férfi elől menekült – felelte Aurelia.

– Ezt mondja ő.

Ignacio elővett egy 100 000 pesót tartalmazó borítékot, és az asztalra tette.

„Fogd ezt, Navarro asszony. Menjen el még ma, és elfelejtjük. Ha megtagadja, feljelentjük egy idős asszony manipulálása miatt. Börtönbe kerülhet, és elveszítheti a gyerekeit.”

Rosalía a pénzre nézett. Ebből az összegből kibérelhetne egy szobát, vehetne ennivalót, és elmenekülhetne, mielőtt Saúl rátalál.

Egy pillanatra az ősi félelem arra kérte, hogy fogadja el.

Aztán érezte Ximena apró kezét a szoknyájába kapaszkodni.

– Nem akarom a pénzét – jelentette ki. – Ha Doña Aurelia arra kér, hogy menjek el, kanalat sem viszek magammal. De amíg ő azt akarja, hogy maradjak, addig nem hagyom el. Az anyja ajtót nyitott nekünk, amikor senki más nem tette volna.

Aurélia felállt.

„Én vagyok a főnök a házamban. Rosalía és a gyerekei maradnak. És ha még egyszer megfenyegeted, Ignacio, holnap megváltoztatom a végrendeletemet, és csak egy portrét hagyok rád magamról, hogy legyen mit nézned, amikor eszedbe jut, hogy anyád létezett.”

Ignacio dühösen távozott.

Másnap reggel Aurelia felhívta Álvaro Téllez közjegyzőt, Celso régi barátját. A jegyző egy geriáter és két tanú kíséretében érkezett.

Az orvos közel két órán át vizsgálta Aureliát. Megkérdezte tőle a dátumot, az elnök nevét, ingatlanjai hozzávetőleges értékét, és azt, hogy mit szeretne velük kezdeni.

– Doktor úr, öreg vagyok, nem zavart – tiltakozott Aurelia. – És a farmom 84 hektáros, nem 82, ahogy az a rosszul elkészített másolat állítja, amit hozott.

Az orvos elmosolyodott, és megerősítette, hogy Aurelia teljesen magától értetődőnek bizonyult.

Az új végrendelet kikötötte, hogy La Noria Rosalíára, Gaelre és Ximenára szálljon. Létrehoztak egy alapot a gyermekek oktatásának finanszírozására, és minden biológiai gyermek számára elkülönítettek egy kis összeget.

Ignacio tudta, hogy a dokumentum megtámadása szinte lehetetlen lesz.

Így hát úgy döntött, hogy tolvajt csinál Rosalíából.

Nyomást gyakorolt ​​Martínra, akinek az adósságait tökéletesen jól ismerte, hogy alkalmazza Maribelt, egy fiatal nőt, aki kenyeret árult a farmokon. A nőnek be kellett mennie Aurelia hálószobájába, el kellett lopnia egy Celso fényképét tartalmazó ezüst medált, és el kellett rejtenie Rosalía holmijai között.

Az ereklyetartó volt az idős asszony legféltettebb kincse. Celso az esküvőjük napján ajándékozta neki.

Maribel azzal az ürüggyel lépett be, hogy kenyeret hoz. Egy ládában megtalálta az ékszert, és elrejtette a kötényébe.

Nem látta Ximenát, aki egy függöny mögött játszott.

Azon az estén a lány azt mondta az anyjának, hogy „a kenyérlány” valami fényes dologgal távozott a hálószobából. Rosalía Aureliával együtt ellenőrizte a ládát.

Az ereklyetartó eltűnt.

Aurelia teljesen sápadtan ült az ágyon.

– A gyerekeim ellopták apjuk emlékét egy kis földért.

– Még mindig nem tudjuk, ki volt az.

– Igen, Ignacio azt akarja, hogy megtalálják az ékszert a szobájában, és hogy az egész város bűnözőként tekintsen rá.

Rosalía megértette, hogy a szökés csak megerősítené a hazugságot. Életében először úgy döntött, hogy szembeszáll azokkal, akik el akarják pusztítani.

Álvaro és Clara Poncéval, egy nyugdíjas tanárnővel és a falu egyik köztiszteletben álló asszonnyal ment. Hárman Maribelt keresték. Amikor elmagyarázták nekik, hogy egy kislány látta, és hogy a lopás miatt börtönbe kerülhet, a fiatal nő összeomlott.

Átadta az ereklyetartót, és bevallotta, hogy Márton Ignác parancsára fizetett neki.

De kiderült valami még rosszabb is.

– Don Ignacio megtalálta Rosalía férjét. Pénzt ígért neki, hogy eljöjjön a gyerekekért. Azt mondta, ha Rosalía elveszíti a gyerekeit, elhagyja a farmot.

Rosalía úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

Saul tudta, hol találja meg.

Két nappal később egy furgonnal érkezett La Noriába, egy férfi kíséretében, aki udvari tisztviselőnek adta ki magát. Egy állítólagos végzést vitt magával, amely Gael és Ximena azonnali felügyeleti jogát biztosította számára.

– Ők az én gyerekeim! – kiáltotta a kapuból. – Rosalía elrabolta őket.

Gael megragadott egy kapát, hogy megvédje anyját, de Aurelia elvette tőle.

– Egy gyereknek nem szabadna a felnőttek háborúit vívnia.

Álvaro megvizsgálta a dokumentumot. A pecsét eredetinek tűnt, de felfedezte, hogy egy hét hónappal korábban nyugdíjba vonult bíró írta alá. Azonnal felhívta az ügyészséget.

Saul erőszakkal próbált behatolni.