– Nem az vagy, akit kértem – mondta a herceg. A lány visszaadta a gyűrűjét, és elment.

– Négy hónap múlva elmehetsz – magyarázta. – És ez idő alatt nem fogok a házasságról beszélni.

– Feltételeim vannak.

– Figyelek.

„Nem fog írni a családomnak anélkül, hogy értesítene. Minden kérdésre válaszol a hagyatékkal kapcsolatban, és az aláírásom érvényes lesz az általam felügyelt döntésekben.”

-Elfogadott.

– Ezenkívül kirúgok minden olyan alkalmazottat, aki kétszer is tiszteletlenül bánik velem.

– Miért pont 2?

–Mindannyian hibázhatunk. Az ismétlés már egy választás.

Maximiliano most először mosolygott.

-Elfogadott.

Valentina egy kis házban telepedett le a haciendától délre. Az első hetében meglátogatta az árvíz sújtotta gazdákat. Felfedezte, hogy három család hónapokig tartozott lakbérrel, de csak egy hazudott. A másik kettőnek lakbércsökkentést ért el, és egy vízelvezető rendszert tervezett a termésük védelme érdekében.

A második héten csalást fedezett fel a faanyagszámlákon.

Harmadszorra átszervezte a kamrát, és megakadályozta, hogy a beszállító dupla árat számítson fel.

Maximiliano türelmetlenül várta a reggeleket, amikor belép a poros irodájába, és dokumentumokat tesz az asztalra.

„Ha valaha beleegyezel, hogy feleségül jössz hozzám” – mondta, miután elolvasta az egyik jelentését –, „akkor azt akarom, hogy folytasd ezt a munkát.”

Valentina felnézett.

– Megígérte, hogy négy hónapig nem beszél a házasságról.

– Egy jövőbeli lehetőségről beszélt.

– Még 3 hónapja, 3 hete és 4 napja van hátra.

– Mindegyiket megszámolom.

Hosszú délutánokon át dolgoztak együtt. Könyvek és térképek között elkezdtek olyan történeteket megosztani egymással, amelyek semmilyen szerződésben nem szerepeltek. Maximiliano mesélt neki a magányról, amit szülei halála után érzett. Valentina felidézte, hogyan gondoskodott az apjáról a betegsége alatt.

A bizalmatlanság tiszteletté változott. A tisztelet gyengédséggé.

Egyik este Doña Mercedes és Camila hívatlanul megjelentek. Azt állították, hogy félreértés történt, és csak haza akarták vinni Valentinát.

– Semmit sem tudtam – esküdött fel Camila.

„A Robles-bálon azt mondtad, hogy még nyárig márkinő leszel” – emlékezett vissza Valentina. „Ez hónapokkal azelőtt történt, hogy ideküldtek.”

Camila elvesztette a színét.

– Nem tudom bizonyítani, mennyit tudtál – folytatta Valentina. – Nem is kell. Nem ítélkezem feletted. Egyszerűen nem vagyok hajlandó találkozni veled.

Maximiliano belépett a szobába.

„Valentina az én védelmem alatt áll, és ezért a birtokért dolgozik. Lecserélted, becsaptad, és hagytad, hogy elutazzon anélkül, hogy tudtad volna, mit fog találni. Ma estét a fogadóban töltöd, és holnap elhagyod a várost.”

– Mi vagyunk a családja! – tiltakozott Doña Mercedes.

– Egy család nem azért rak hintóba egy nőt, hogy előre megbeszélt megaláztatásba küldje.

A látogatókat a kijárathoz kísérték.

A négy hónap végén Maximiliano megtalálta Valentinát a könyvtárban. Zöld ruhát viselt, és a heti beszámolókat nézegette.

„A határidő tegnap járt le” – mondta.

-Tudom.

– Feltehetem most azt a kérdést, ami már négy hónapja foglalkoztat?

Valentina becsukta a könyvet.

– Megpróbálhatod.

„Azt akarom, hogy az aláírása ugyanolyan súlyú legyen, mint az enyém San Rafaellel kapcsolatos ügyekben. Azt akarom, hogy a gyermekeink, ha lesznek egyáltalán, abban a tudatban nőjenek fel, hogy anyjuk intelligenciája nem kevesebb, mint apjuké. Azt akarom, hogy a déli házat a saját tulajdonaként tarthassa meg, hogy soha ne kelljen velem maradnia, mert nincs máshová mennie.”

Maximiliano hangja kissé remegett.

– És úgy akarom szeretni, mint egy férfi, nem mint egy márki, aki szerződéssel szerez magának feleséget. Valentina Montalvo, hozzám jössz feleségül?

– Elhoztad a smaragdgyűrűt?

-Nem.

Elővett egy egyszerű aranykarikát, régit és karcosat.

„Anyámé volt. A smaragdot fogadásokon viselte, de ezt minden nap alatta hordta. Azt mondta, a nagy ékszer a társaságnak való, az egyszerű gyűrű pedig neki.”

Valentina kinyújtotta a kezét.

– Akkor igen, Maximilian. Feleségül veszlek.

Felhúzta az ujjára a karkötőt, és úgy csókolta meg, mint aki évekig tartó utazás után végre hazatalált.

Meghitt esküvőt ünnepeltek a falu templomában. Pilar kisasszony elkísérte Valentinát az oltárhoz, mivel a Montalvo család egyetlen tagja sem volt meghívva.

Egy héttel később Maximiliano beolvasztotta azt a nehéz smaragdgyűrűt, amelyet Valentina az első találkozásuk során visszautasított. Az aranyat az iskola új tetejének finanszírozására használták fel. A követ egy kis medálba foglalták, és hálája jeléül Miss Pilarnak ajándékozták.

Évekkel később Valentina továbbra is férje mellett vezette San Rafaelt. A föld virágzott, csatornákat építettek az áradások megelőzése érdekében, és soha többé egyetlen gazda sem veszítette el otthonát igazságtalan adósság miatt.

Egy esős délután Maximiliano belépett a könyvtárba, és ott találta Valentinát, amint egy könyvet nézeget.

– Még mindig nem az a nő vagy, akit azon a napon kértem – mondta.

Felnézett.

– Ez csalódást okoz?

Maximiliano lehajolt és megcsókolta a homlokát.

– Nem. Mert te vagy az a nő, akit soha nem lettem volna elég okos ahhoz, hogy megkérjek… és pontosan az a nő, akit meg kellett találnom.