„Nem vagyok éhes” – hazudta, hogy megvédje az anyját. A hegyi cowboy azonban látta az üres tányérját.

Arturo térdre rogyott az anyja előtt.

–Én nyitottam ki ezt az ajtót. Mindez miattam van.

Valeria legszívesebben egyszerre ölelte volna át és pofon vágta volna. Emlékezett a kórházban töltött éjszakákra, amikor Arturo megígérte, hogy segít, de soha nem jelent meg; emlékezett rá, ahogy a többi testvére azt mondta, hogy Amália az ő felelőssége, mivel ő az egyetlen lánya. De ami a legjobban fájt, az az volt, hogy Julián áldozatát árucikké tette.

– Mondj el mindent – ​​parancsolta.

Arturo bevallotta, hogy Rogelio már két éve tudott a birtokról. Szüksége volt a szakadékra, hogy szabályozhassa a forrást és összekapcsolhassa a tanyáit. Amikor megtudta, hogy Julián meg fog halni, felkereste az eladósodott testvért, kifizette a másolatokat, és hamis vallomásokat írt alá vele, amelyekben azt állították, hogy a család évtizedek óta elhagyta a földet. Efraín Lozoya pénzt kapott az 1987-es levél elrejtéséért. Rogelio azt is megígérte, hogy rendezi Arturo adósságait, de csak egy részét fizette ki, hogy az irányítása alatt maradhasson.

„Azt akarta, hogy ellopjam az iratokat, és tankoljak az autóba” – mondta Arturo. „Túl későn utasítottam vissza. Az egyik embere felgyújtotta a fészert, és elfutott, amikor anya előjött a puskával.”

Amália a fia tekintetét fürkészte.

– Szeretlek, mert a fiam vagy, de nem fogok hazudni, hogy megmentselek attól, amit tettél.

Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban. Arturo átadott üzeneteket, elismervényeket és egy felvételt, amelyben Rogelio elrendelte a tűzgyújtást. Valeria felhívta az államügyészséget és az ügyvédet. Mateo érintetlenül hagyta az üveget, és lefényképezte az ujjlenyomatokat, az ajtókat és a károkat. Hajnalban törvényszéki szakértők és ügynökök érkeztek a tanyára.

Rogelio megpróbálta családi vitaként beállítani a panaszt. Azt állította, hogy Arturo egyedül cselekedett, és Valeria manipulálta őt egy elhagyatott földterület ellopásához. A befizetések azonban az egyik cégétől származtak; a dátumok egybeestek az ügyirat minden egyes módosításával; és egy benzinkút biztonsági kamerájának felvételein látható volt, ahogy a teherautója követi a gyújtogatókat.

A nyomozás valami még ennél is nagyobb dolgot tárt fel. Rogelio ugyanazt a módszert alkalmazta öt család megkárosítására: felkutatta a távollévő örökösöket, megvesztegette az alkalmazottakat, dokumentumokat rejtett el, majd perekkel anyagilag kifárasztotta az áldozatokat. Efraín beleegyezett az együttműködésbe egy enyhített büntetés fejében. Rámutatott arra a mappára, ahová az eredeti levelet rejtette, és átnyújtott egy jegyzetfüzetet a fizetési bizonylatokkal.

A tárgyaláson Rogelio továbbra is megpróbálta megalázni. Azt mondta, hogy egy nincstelen özvegy nem tud 48 hektárt megművelni, és azt sugallta, hogy Mateo szívességekből cserébe támogatja őt. Mormogás töltötte be a tárgyalótermet. Mateo ökölbe szorította a kezét, de Valeria felállt, mielőtt megszólalhatott volna.

„Éheztem, padlót takarítottam, és buszpályaudvarokon aludtam, de soha nem adtam el a családomat, és nem vásároltam meg egy tisztviselő lelkiismeretét. Összekevered a szegénységet a méltóság hiányával, mert mindennek, amid van, ára van.”

Arturo a tanúk padjáról hallgatta végig az eljárást. Amikor Rogelio tolvajnak nevezte, és azt állította, hogy nem ismeri, Arturo átadta a telefont az eredeti felvétellel. A hangja remegett, bár ezúttal nem az éhségtől, hanem a szégyentől. A bíró elrendelte, hogy tanúként védjék meg, és megtiltotta Rogeliónak, hogy El Encinohoz, a szakadékhoz vagy a Mendoza család bármelyik tagjához közeledjen.

Arturo ellen csalás és hamisítás vádját is emelték. Valeria kérhette volna a vádak egy részének ejtését, de nem tette.

„Hagyod, hogy bezárjanak?” – kérdezte a kihallgató szobából.

–Majd rád hagyom a választ. Évekig mindenki úgy döntött, hogy vállalnom kell anyát, Juliánt és az adósságokat, mert én voltam az, aki soha nem hagyott el. Az, hogy szeretlek, nem jelenti azt, hogy újra vállalnod kell a bűneidet.

Arturo lehajtotta a fejét. Most először nem vitatkozott. Együttműködése és a megmaradt pénz visszaszolgáltatása enyhített büntetést, közmunkát és jóvátételi kötelezettséget eredményezett számára. A másik két testvér akkor jelent meg, amikor az esetről beszámoltak a hírekben. Azt állították, hogy mindig is segíteni akartak Amaliának.

Az El Encino folyosóján fogadta őket.

„Nem azért jöttem ezekbe a hegyekbe, hogy meglátogass, most, hogy örökségünk van. Ha vissza akarod nyerni az édesanyádat, kezdd azzal, hogy bocsánatot kérsz a nővéredtől anélkül, hogy a pénzt említenéd.”

Senki sem tudta, mit válaszoljon.

Az előzetes intézkedés jogerős ítéletté vált. A visszaszerzett levél, Efraín vallomása és a teljes hagyatéki iratanyag birtokában a bíró elutasította Rogelio elévülési kérelmét, és Valeriát ismerte el a 48 hektár egyedüli örököseként. Emellett hatályon kívül helyezte a jelzáloghitel idő előtti megszüntetését, mivel az megváltozott banki adatokon alapult. Octavio kölcsöne egyértelmű feltételekkel fedezte a jogos egyenleget, így El Encino már nem volt Rogelio birtokában.

Rogeliót csalás, vesztegetés, bűnszövetkezetben való részvétel és gyújtogatás miatt tartóztatták le. Bukása nem hozta vissza az elvesztegetett éveket a többi család számára, de lehetővé tette az ügyeik újranyitását. Valeria elkísérte őket a dokumentumok benyújtásakor, mert tudta, milyen egyedül belépni egy irodába, ahol mindenki elvárja tőle, hogy feladja.

A végleges okirat hét héttel később érkezett meg. A tisztviselő egy önkormányzati ünnepségen akarta átadni neki, hogy fényképeket készíthessenek. Valeria ezt nem volt hajlandó megtenni. Az El Encino konyhájában vette át, Amalia és Mateo asztalánál ülve.

Amália végighúzta az ujjait a bélyegen.