– Igen – felelte Doña Margarita –, Don Eugenio úgy véli, hogy egy portré többet árul el, ha a művész először ismeri azoknak az arcát, akikkel közös vér folyik.

Isabel és Santiago egyszerre tiltakoztak.

Doña Margarita elmosolyodott.

– Holnap 10 órakor.

Santiago az ablaknál ült, miközben Isabel előkészítette a festőállványt. Az első néhány órában mozdulatlanul állt, arca megkeményedett.

Isabel leengedte az ecsetet.

– Hagyd abba az ilyen kifejezés elkészítését.

– Ez az én kifejezésem.

–Akkor az arcodnak segítségre van szüksége.

Egy enyhe rándulás jelent meg a szája sarkában.

– Jobb ez így?

-Sok.

Miközben festette, Isabel olyan részleteket fedezett fel, amelyeket a táncon nem vett észre. A szeme alatti fáradtságot, a sebhelyet, a feszültséget, ami mindig megjelent, valahányszor valaki az apját említette.

„Miért van még mindig rajta az a sebhely?” – kérdezte.

– Mert nem tudom törölni.

– Sok festő eltávolítaná.

– Nem vagyok egy a sok festő közül.

– Ezt már tudom.

Santiago figyelte a munkáját.

– Mit próbálsz megmutatni a portréidban?

– Amit az emberek el akarnak titkolni.

– Akkor biztosan szörnyű véleménye van mindenkiről.

– Csak azoktól, akik túlságosan is igyekeznek tökéletesnek látszani.

Azon a napon Santiago először nevetett előtte.

Lassan közeledtek egymáshoz. Santiago kikérte a véleményét néhány festményről. A lány félelem nélkül kritizálta híres művészek alkotásait. Santiago nem gúnyolta ki, és nem is próbálta megmondani neki, mit gondoljon.

Egyik délután, miközben a ház kertjében sétált, Isabel túl közel került egy szakadék széléhez. Egy mohával borított kő beszakadt a cipője alatt.

Mielőtt elesett volna, Santiago megragadta a derekát, és magához húzta.

Izabella a mellkasára tette a kezét.

– Nem sérültem meg.

– Akár öngyilkos is lehetett volna.

— De nem történt meg.

Santiago nem engedte el azonnal.

–Veszélyes szokása van, hogy úgy beszél, mintha semmi sem érhetné el.

– És van egy még rosszabb szokásod: azt hiszed, hogy mindent meg kell mentened.

Egy pillanatra túl közel voltak.

Aztán Doña Margarita szólt az ösvényről, és mindketten elváltak.

Isabel egy olyan aggodalommal tért vissza Mexikóvárosba, amelynek a nevét nem akarta megnevezni.

Otthon kellemetlen meglepetés várt rá.

A szülei meghívták a Robles családot. Mauricio ott volt a szüleivel, miközben az étkezőasztalt hivatalos beszélgetésre terítették meg.

– A jövődről szeretnénk beszélni – mondta az anyja.

Isabel Mauricióra nézett.

– A jövőm?

– Te és Mauricio gyerekkorotok óta ismeritek egymást – vágott közbe Don Esteban. – A családja tiszteletreméltó. Van földje, vállalkozásai vannak, és őszinte szívű.

Mauricio láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Nem tudtam, hogy ma erről fognak beszélni.

– De tudtad – felelte Izabella.

Lesütötte a tekintetét.

– A szüleim említették a lehetőséget.

Isabel otthagyta a kesztyűket az asztalon.

Mauricio kedves volt. Soha nem alázta meg, és nem próbálta irányítani. Az élet vele békés és biztonságos lenne.

De amikor rá gondoltam, szeretetet éreztem.

Amikor Santiagóra gondoltam, félelem fogott el.

És valami sokkal veszélyesebb.

„Nem tudom elfogadni” – mondta.

Az anyja a mellkasára tette a kezét.

– Miért? Mauricio jó ember.

– Nem azt mondtam, hogy rossz. Azt mondtam, hogy nem szeretem.

A csend jobban fájt, mint bármelyik sikoly.

Azon az estén Lucia belépett Isabel szobájába.

– Feleségül vennél Mauricióhoz, ha nem találkoztál volna a márkival?

Izabella az ablaknál maradt.

-Talán.

– Ez nem válasz.

– Nem akarok olyan életet, amit félelemből választanék.

Lucia megfogta a kezét.

– Akkor ne őt válaszd.

Három héttel később Isabel meghívást kapott egy Santiago által szervezett magánkiállításra. A képeslaphoz egy kézzel írott üzenet volt csatolva tőle.

„Felfedeztem egy kellemetlen preferenciát, hogy a dolgokat úgy nézzem, ahogy vannak. Ha hajlandó vagy, vigyél magaddal egyet a festményei közül.”

Isabel órákon át úgy tett, mintha a meghívás nem számítana neki.

Végül részt vett.

Santiago egy pueblai csatorna festménnyel együtt kapta meg.

– Azt hittem, nem jön.

-Én is.

Mosolygott.

Egy órán át beszélgettek művészetről, fényről és arányokról. Santiago nem úgy kezelte, mint egy díszvendéget. Kikérte a véleményét, és minden választ meghallgatott.

Amikor megálltak egy olasz nyomat előtt, kezük összeért a korláton.

Santiago összefonta az ujjait az övével.

Izabella lélegzete elállt.

Nem a munkára nézett.

A férfi őt nézte.

– Ne mondj semmit – mormolta.

– Nem terveztem, hogy megteszem.

– Ez az, ami aggaszt.

Mielőtt megszólalhattak volna, két nő lépett be a galériába.

– Azt mondják, Doña Beatriz de Alcántara többször is járt már ebben a házban – jegyezte meg az egyikük. – Az apja biztosított minket, hogy az esküvőt még a szezon vége előtt bejelentik.

Izabella érezte, ahogy a testéből kiáramló forróság elpárolog.

Santiago egy mappával a kezében tért vissza, és megállt, amikor meglátta a nőt a távolban.

—Mi történik?

– Mennem kell.

– Épp most érkezett meg.

– Anyám vár rám.

– Izabella.

Felemelte az állát.

– Ha fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy csak szórakoztatás vagyok-e, miközben egy másik nő a gyűrűjére vár, akkor már túl sokat vesztettem.

Santiago elsápadt.

– Azt sem tudja, miről beszél.

– Tudom, miről beszél az egész város.