– Ez a legőszintébb, amit fel tudok ajánlani.
Santiago előhúzott egy aranyláncot a mellénye alól. Egy antik, kék zafírral kirakott gyűrű lógott rajta.
„Anyámé volt. Azt kérte, hogy csak olyan nőnek adjam oda, aki képes meglátni a vezetéknév mögött rejlő férfit.”
Izabella az ékszerre nézett.
– Nem vagyok nemesember.
– A szerelem sem az.
– Nincs nagy hozományom.
– Nincs rá szükségem.
– Makacs vagyok.
– Ezt már tudom.
– Folytatom a festést.
– Remélem is.
Santiago felemelte a gyűrűt.
–Hajlandó vagy velem sétálni, Isabel? Nem díszként vagy kötelezettségként. Egyenrangúként.
A tengerre nézett, majd a festményre, végül a férfira, aki 14 napig várakozott az ablaka alatt.
-Igen.
Santiago felhúzta a gyűrűt az ujjára.
-Igen?
– Igen, de ne várj el egy engedelmes feleséget.
– Szörnyű csalódás lenne.
Isabel odalépett hozzá, és a homlokát az övéhez támasztotta.
– És soha többé ne engedjük, hogy bárki más elmesélje a történetünket.
-Soha.
Három hónappal később egy pueblai kápolnában házasodtak össze. Doña Beatriz francia vőlegényével vett részt az eseményen. Lucía volt Isabel tanúja, és amikor Mauricio megjelent, hogy bocsánatot kérjen, a lány becsapta az ajtót az orra előtt.
„Nem minden hazugság érdemel második esélyt” – mondta.
Az esküvő után Isabel folytatta a festést. Santiago haciendájának egyik galériáját műteremmé alakította át a lány számára, és abbahagyta az érzései elrejtését parancsok és hallgatás mögé.
Idővel a ház megtelt nevetéssel. Először egy sötét szemű és rakoncátlan hajú kislány jött. Aztán két ikerpár, akik korommal kenték be a folyosókat.
Isabel továbbra is olyan portrékat festett, amelyeken senki sem tűnt tökéletesnek. Minden egyes arcon megmutatta a sebeket, a fáradtságot és a reményt, amelyet az emberek megpróbáltak elrejteni.
Évekkel később, amikor valaki megkérdezte tőle, hogyan lett márkinő, így válaszolt:
– Nem váltam semmivé. Megtanult úgy látni engem, amilyen vagyok.
Santiago pedig a szoba másik oldaláról mindig hozzátette:
–Ő volt az első nő, aki nem hajolt meg előttem. Ezért volt az egyetlen, akit meg akartam kérni, hogy mellettem sétáljon.
A régi San Jerónimo-birtokon senki sem hitte többé, hogy a szerelem pletykákra, hallgatásra vagy kényelemre épülhet.
Mert Isabel és Santiago megtanulták, hogy egy szerelmi történetre nézve a legnagyobb veszélyt néha nem egy másik személy jelenti.
Ez a félelem az igazság megkérdezésétől.
