Santa Aurelia igazgatása Evaristo Robles, Doña Matilde unokaöccse kezében volt. Közel 20 éven át olyan aprólékossággal vezette a könyvelést, amit senki sem mert megkérdőjelezni. Amikor megtudta, hogy Sebastián Elena megállapodását vizsgálja, elsápadt.

Ő és Matilde aznap este találkoztak az elhagyatott sekrestyében.

– El kellett volna égetned az összes papírt – suttogta.

–Elégettem a hacienda másolatát, de nem tudom, hová rejtette Elena az eredetit.

– És a levelek?

– Megmentettem őket.

– Pusztítsd el őket.

– Nem tehetem. Némelyiken pecsét és aláírás van, ami hasznos lehet számomra, ha tárgyalnom kell.

Matilde rájött, hogy unokaöccse már nem félelemből, hanem kapzsiságból cselekszik.

Amíg Sebastián Guadalajarában tartózkodott, eltűnt a San Miguel fesztiválon összegyűjtött pénz. Evaristo módosított számlákat mutatott be, amelyeken Lucía szerepelt, mint aki utoljára adta át a kasszát.

Matilde behívta az irodába.

– Felfüggesztve marad, amíg a pénz meg nem jelenik.

– Sebastian úr elrendelte, hogy senkit se vádoljanak bizonyíték nélkül.

– Nincs itt.

Lucía úgy érezte, hogy a megaláztatás ismét csapdába ejtette a fazék mögött.

—Akkor írd be a nyilvántartásba, hogy átadtam a lezárt ládát, hogy nincs kulcsom az irodához, és hogy saját szabad akaratomból hagyom el a birtokot.

– Ha elmegy, mindenki bűnösnek fogja tartani.

– Ha térden állva maradok, végül én magam is elhiszem.

Becsomagolta a ruháit, a szakácskönyvét és anyja kis portréját. Don Anselmo megpróbálta megállítani, de Lucía felemelt fővel búcsúzott el.

Doña Remedios házában talált menedéket. Néhány kölcsönkért pénzért lisztet, kukoricát, tojást és cukrot vásárolt. Hajnal előtt sütni kezdett, és kenyeret árult a téren. Hamarosan megrendeléseket kapott fogadóktól, családoktól és utazóktól. Először számította ki munkája valódi értékét, és rájött, hogy el tudja tartani magát Santa Aureliától való függés nélkül is.

Sebastian három nappal később visszatért. Miután megtudta, mi történt, ideiglenesen elbocsátotta Evaristót a feladatai alól, és Lucia keresésére indult.

Éppen aranykenyeret vett ki egy agyagkemencéből.

– Soha nem gondoltam volna, hogy lopni fogsz – mondta.

– De megengedte másoknak, hogy tolvajként bánjanak velem.

Sebastian védekezés nélkül fogadta a szavakat.

– Igazad van. Azért jöttem, hogy felajánljam az állásodat, a magasabb fizetést és a nyilvános bocsánatkérést.

– Nem megyek vissza, amíg az igazságra fény nem derül.

Miért sértődsz meg?

– Mert most először építek valami sajátot.

Az asztalon sorakozó kenyérszeleteket nézte.

–Akkor ne gyere vissza értem. De hadd tisztázzam a neved.

– Azért tedd, mert helyes, ne azért, mert kedvelsz engem.

– Mindkét okból meg fogom tenni, bár csak az egyik ad reményt.

Lucia elnézett, hogy elrejtse a pirulását.

Sebastián felbérelte Tomás Beltrán ügyvédet, hogy vizsgálja felül a könyveket. Ellátogatott Don Federico Ocampo közjegyzői irodájába is, ahol egy feljegyzés jelent meg, amely megerősítette az 1885-ös megállapodást. Az eredeti aktát Evaristo hónapokkal korábban eltávolította egy régi közigazgatási engedély alapján.

A könyvvizsgáló valami még komolyabbra bukkant. Amióta Elena Leónba költözött, valaki havonta beszedte a nyereségrészesedését. A számlákon hamisított aláírás volt. Ráadásul Evaristo megpróbálta eladni a Casa de los Manzanost és a 12 hektáros birtokot egy guadalajarai üzletembernek.

Az eredeti dokumentum nélkül nehéz lenne leállítani az eladást.

Lucía ekkor eszébe jutott egy mondat az édesanyjától: „A gazdagok fontos iratait lakat alatt tartják; a szakácsok iratait pedig ott, ahol csak egy másik szakács tudna keresni.”

Doña Remediosszal elmentek az Almafák Házába, amely évek óta elhagyatottan állt. Sikertelenül kutattak át szekrényeket, gerendákat és kemencéket. Éppen amikor Lucía már majdnem feladta, meglátott egy kék csempét a tűzhely felett, amelyet egy kukoricacső díszített. Ez különbözött a többitől.

Megnyomta. A darab elmozdult.

Mögötte egy viaszosvászonba csomagolt csomag volt. Benne a közjegyző által hitelesített megállapodás, a telekkönyvi tervek és egy levél.

„Lányom: ha ezt olvasod, talán nem tudtam időben visszatérni. Nem pénzt hagyok rád. Azt hagyom rád, amit munkával kerestem, ami más. A pénz elfogy; a méltóság megtanít az újrakezdésre.”

Lucía a mellkasához szorította a levelet, és Doña Remedios karjaiban sírt.

Az adásvételt szombaton írták volna alá a Santa Aurelia könyvtárban. Evaristo a vevő kíséretében érkezett. Matilde, feketében, egy ablaknál várakozott. Don Joaquín Guadalajarából utazott, hogy tanúja legyen az ügyletnek, de még mindig nem volt tudatában a megtévesztés teljes mértékének.

Amikor a közjegyző kinyitotta a pénztárcáját, az ajtók szétváltak.

Lucía Doña Remedios, Don Anselmo és Licenciado Beltrán társaságában lépett be. Sebastián elment mellette, de fél lépéssel lemaradt.

– Mielőtt eladnánk egy ingatlant – mondta Lucía –, érdemes megkérdezni, hogy kié.

Letette az asztalra a megállapodást.

Don Federico pecséteket, aláírásokat és papírokat vizsgált.

–Eredeti. A Manzanos-ház és a 12 hektáros birtok jogilag Elena Herreráé. Az adásvételt törölték.

Evaristo megpróbált elmenekülni, de két vidéki őr elállta az útját.

Beltrán ügyvéd bemutatta a lefoglalt főkönyveket. Az Elenának szánt pénzt nyolc év alatt, hamisított dokumentumok felhasználásával szedték be. A San Miguel fesztiválról származó hiány Evaristo korábbi adósságát fedezte. Lucía csak a dobozt szállította, és még kulcsa sem volt az irodához.

Ekkor Matilde remegni kezdett.

„Megtartottam a leveleket” – vallotta be. „Tizenhárom volt belőlük.”

Egy ládából egy ragasztószalaggal átkötött csomagot vett elő.