Elena írt volna Lucíának, és Lucía válaszolt volna. Megváltoztattam a címeket, és visszaküldtem néhány levelet. Attól féltem, hogy Elena visszatér, visszaszerzi a földjét, és felfedi, mit csinál Evaristo. Azt is féltem, hogy elveszítem a hatalmamat ebben a házban.

Lucía elvette a borítékokat. Felismerte anyja kézírását, és úgy érezte, nyolc évnyi elhanyagolás egy szempillantás alatt szertefoszlott.

– Elhitette velem, hogy anyám elfeledkezett rólam.

-Bocsáss meg.

– Ma nem megy – felelte Lucia könnyek között. – Talán egy napon úgy is élhetek majd, hogy nem gyűlölöm. Csak ezt ígérem neki.

Don Joaquín elrendelte Evaristónak, hogy feleljen a törvény előtt, és adja vissza az összes ellopott pesót. Matilde aláírt egy nyilatkozatot, amelyben nyilvánosan felmentette Lucía nevét. Utána elhagyta Santa Aureliát, hogy egy guadalajarai hospice-ban dolgozzon, kulcsok és bárki feletti hatalm nélkül.

Még aznap délután Lucía táviratot küldött Leónnak: „Anya, megtaláltam a csempét. Gyere át.”

Elena hat nappal később érkezett meg egy poros hintóban. Lucía az Almafák Háza bejáratánál várta. Néhány másodpercig mindketten mozdulatlanul álltak, egymás arcán keresve az elveszett éveket.

– Azt hittem, már nem szeretsz – suttogta Lucía.

– Minden hónapban írtam neked.

-Én is.

Elena széttárta a karjait.

–Szóval nem veszítettük el a szeretetet, lányom. Csak ellopták az időnket.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy a körülöttük lévők elfordították a tekintetüket, hogy elrejtsék a könnyeiket.

A közjegyző visszaadta Elenának a házat, a földet és a sajtüzem felhalmozott nyereségét. A lány átruházta a tulajdonjogot Lucíára, bár megtartotta a részesedését az általa létrehozott vállalkozásban.

Anya és lánya felújították a házat, és egy kocsmát nyitottak, Elena asztala néven. Az udvaron egy mesquite fából készült hosszú asztalt helyeztek el. Napszámosok, kereskedők, öszvérhajcsárok és földbirtokosok mind együtt ültek. Senki sem kapott maradékot, és senkit sem küldtek ajtó mögé enni.

Sebastián gyakran látogatta meg, de soha nem próbált döntéseket hozni Lucía helyett. Megvárta, amíg a fogadó virágozni fog, a föld az ő nevén lesz, és a lánynak már nem lesz szüksége védelemre.

Egyik délután sötét öltönyben és új kalapban érkezett.

– Azért jöttem, hogy engedélyt kérjek az udvarláshoz.

Lucia meglepetést színlelt.

Szüksége van engedélyre a Santa Aurelia tulajdonosának?

– Nem a tulajdonosnak. A férfinak, aki szereti, igen.

– Udvarolhatsz nekem – felelte –, de itt várnod kell a sorodra, mint mindenki másnak.

Két évvel később Sebastian elvitte egy tölgyfák között megbúvó vízeséshez. Ott térdelt le.

„Nem ajánlhatok fel neked házat, mert már van. Sem földet, munkát, vagy szabadságot, mert azokat nélkülem szerezted meg. Csak az életemet, a családomat és egy helyet kínálhatok fel melletted az összes asztalnál, amit még nem osztoztunk meg.”

Lucia könnyes szemmel nézett rá.

– Elfogadom, de nem Szent Aurelia miatt.

—Akkor miért?

– Mert te voltál az első, aki megkérdezte, miért eszem titokban, és az egyetlen, aki tudta, hogy félre kell állnia, hogy nézze, ahogy egyedül sétálok.

A hacienda kápolnában házasodtak össze. Lucía kérésére nem voltak külön asztalok: a munkások, földbirtokosok, szakácsok és kereskedők mind ugyanazt a vakondot, ugyanazt a bort és ugyanazt a kukoricakenyeret itták.

Az évek során Santa Aurelia haciendává vált, amely a tisztességes bérek fizetéséről és a munkások pihenőidejének tiszteletben tartásáról volt ismert. A La Mesa de Elena anélkül növekedett, hogy elvesztette volna függetlenségét, és konyháit a régi sajtüzemmel kötött tisztességes szerződés keretében vásárolt sajtokkal látta el.

Lucíának és Sebastiánnak 3 gyermeke született. Elena megtanította őket tésztát sütni, Don Anselmót lovagolni, Don Joaquínt pedig arra, hogyan ismerje fel, hogy egy írott ígéret kevesebbet ér, mint egy beteljesített ígéret.

Tizenegy évvel azután a nap után, amit a konyhában töltött, Lucía megállt a nagy teraszasztal előtt. Az anyja tamalét szolgált fel; Sebastián egy idős férfinak segített leülni; a gyerekei pedig a padok között rohangáltak, miközben a város minden részéről érkeztek családok.

Lucía emlékezett a csorba tányérra, a hideg ételmaradékokra és a fazék mögötti árnyékra. Aztán végignézett az asztalon, és helyet foglalt a családja körében.

Abban a házban soha senki nem kérdezte meg, hogy hová tartoznak, mert mindig volt egy hely előkészítve mindenkinek, aki éhesen, szomorúan vagy reménykedve érkezett.