Az esküvő alatt pofon vágta anyósát, majd felfedezte a nő multimilliomos titkát.
A pofon háromszáz vendéget hallgattatott el.
Gabriel órája a márványra esett, egyszer pattant, majd nyitva feküdt a menyasszony fehér cipője mellett.
Teresa az arcához emelte a kezét. Egy pillanatig nem érzett fájdalmat. Csak az óra halk csörgését hallotta, egy abszurd és apró hangot a virágokkal teli szoba közepén.
– Megmondtam, hogy ne gyere a közelünkbe az asztalunknak – köpte Regina.
Teresa letérdelt, hogy felvegye.
Ezt az ajándékot a fiának hozta. Ez volt az egyetlen dolog, amit Gabriel használt a születése napján.
Néhány méterrel arrébb Mateo félbeszakította a beszélgetést, ami az ajtóban tartotta. Látta anyját a földön, kék ruháján kilazult fülbevalóval, feleségét pedig továbbra is felemelt kézzel.
Feléjük rohant.
De mielőtt megérkezett volna, Teresa elővette a telefonját és tárcsázott.
– Patricia, gyere el!
Az a reggel egy kannában főzött kávéval kezdődött.
Teresa Salgado hatkor ébredt coyoacáni házában, ugyanabban a házában, ahol Mateót is felnevelte, és elbúcsúzott Gabrieltől egy olyan betegség után, amely kevesebb ideig tartott, mint amennyi idő alatt megtanultak elbúcsúzni.
Sokkal nagyobb lakásban is lakhatott volna. Volt annyi pénze, hogy a város bármelyik negyedébe költözhessen, de ettől függetlenül szerette, ahogy a napfény besütött a konyhájába.
A hűtőszekrényen egy fényképet tartott Mateóról nyolcéves korában, liszttel borítva, miután megpróbált tortát sütni a születésnapjára.
Ekkor már harminckét éves volt, és férjhez ment.
Teresa egy sötétkék ruhát, gyöngy fülbevalókat és a láncot választotta, amelyen a férje gyűrűjét viselte.
Aztán kinyitott egy kis dobozt.
Az órán kopott volt a szíj, és egy jelölés volt a korona közelében. Gabriel készítette, miközben Mateo biciklijét javította.
Teresa megsimogatta a poharat.
– Ma rajtad a sor, hogy másképp kísérd el – mormolta.
Megszólalt a telefonja.
– Készen állsz, anya?
– Bizonyára még előtted.
Mateo idegesen nevetett.
Beszélgettek pár percig. Nem említette, hogy a vendéglistája tíz főre csökkent, és azt sem, hogy Regina harmadszorra mondta le az esküvő előtt közösen elfogyasztott vacsorát.
Nem akartam vitatkozni aznap reggel.
Később megérti majd, mennyire hozzájárult a csend ahhoz, hogy magára hagyták.
Regina és Mateo Barcelonában találkoztak egy építészeti projekt során. Kapcsolatuk utazások, elhalasztott családi összejövetelek és rövid videohívások révén fejlődött.
Teresa látta Reginát a képernyőn. Regina látta Teresa fényképeit.
Soha nem volt rejtély a külseje felől.
Teresa egy afro-mexikói nő volt, aki a Guerrero régióbeli Costa Chicán született. Édesanyja élelmiszert árult, édesapja pedig motorokat javított. Ösztöndíjjal érkezett Mexikóvárosba, tanulmányai mellett dolgozott, majd évekkel később megalapított egy pénzügyi szolgáltató céget kisvállalkozások számára.
Mateo ismerte ezt a történetet.
Ismertem Regina megjegyzéseit bizonyos kolóniákról, bizonyos vezetéknevekről és bizonyos emberekről, akik szerinte nem illenek be közéjük.
Mindig talált magyarázatot.
Fáradt volt. Más környezetben nőtt fel. Nem akart rosszat.
Soha nem kérdezte meg tőle, mik a szándékai.
Az esküvőt egy Huixquilucan-i magánklubban tartották.
Teresa megérkezett a szürke autójával, leparkolt, és a táskájában lévő óradobozzal a bejárat felé indult.
Egy alkalmazott egy oldalsó folyosóra mutatott neki.
– A személyzet ott lép be.
Megállt.
– Teresa Salgado vagyok, a vőlegény édesanyja.
A fiú átnézte a listát és elpirult.
– Elnézést, kérem, jöjjön be.
Teresa vitatkozás nélkül lépett be, bár a megjegyzés valami régi érzést keltett a szívében.
Az ünnepségen hátul tartottak fenn neki helyet.
Megkérdezte a koordinátort.
–Biztos valami tévedés van. Én vagyok Mateo anyja.
A fiatal nő a tabletjére nézett, majd Dianára, Regina anyjára.
– Ez az a terjesztés, amelyet engedélyeztek számunkra, asszonyom.
Teresa akár fel is hívhatta volna a fiát. Majdnem meg is tette.
Aztán elkezdődött a zene.
Leült.
A helyéről figyelte Mateót, aki a sorok között kereste. Amikor megtalálta, összevonta a szemöldökét. Felemelte a kezét, hogy megnyugtassa.
Bizonytalan mosollyal viszonozta.
Az a gesztus, amely oly sokszor azt jelentette, hogy „minden rendben van”, akkoriban pont az ellenkezőjét takarta.
A szertartás után Mateo megölelte a teraszon.
– Miért raktak ennyire hátrébb?
– Erről majd neked kell megkérdezned.
Meglepettnek tűnt a válaszon.
Teresa megigazította a hajtókáját.
– Nagyon csinosnak tűnsz.
Mateo elvezette Reginához.
A menyasszony egy légies csókkal és egy azonnal eltűnt mosollyal üdvözölte.
– Végre megegyeztünk – mondta Teresa.
– Igen. Őrület volt mindent megszervezni.
Egy fotós közeledett.
Mateo átkarolta anyja vállát, de Diana közbelépett.
– Először is elkészítjük a családi fotókat.
Teresa érezte, hogy fia karja megmerevedik.
– Az anyám a családom – válaszolta.
– Persze, drágám. Úgy értem, erre a csoportra. A többivel majd később.
A koordinátor odahívta Mateót, hogy elintézzen egy ügyet. Regina megfogta a kezét, és elvezette.
A többi fénykép sosem érkezett meg.
A banketten Teresa a névjegykártyáját a tizennegyedik asztalon találta, a konyhaajtó mellett.
Körülötte a nővérei, két barátja és néhány vendég voltak, akik szintén nem értették az elrendezést.
A húga, Leonor, fel akart kelni.
– Beszélek valakivel.
Teresa megérintette a csuklóját.
-Várjon.
– Egész életünkben azt mondogattad nekünk, hogy ne fogadjuk el ezeket a dolgokat.
Teresa a főasztal felé nézett.
Mateo egy kamerának örült, és nevetett.
-Tudom.
Nem volt jobb válaszom.
A fia az első fogás előtt érkezett meg, és látta, hogy a kiszolgálóajtók kinyílnak mögötte.
