Elmesélte, hogy Ofelia hetekkel korábban meglátogatta az iskola közelében. Saját szobát, új telefont és tanulmányokat ígért neki Guadalajarában. Azt is közölte, hogy Mateo úgyis elveszíti a tanyát. Nicolás, aki belefáradt a szegénységbe és testvérei szenvedésének látására, beleegyezett, hogy találkozik Ramiróval.
– Nagymama azt mondta, hogy anya jobb életet akart volna nekünk.
Mateo lehunyta a szemét. Ofelia fegyverré változtatta Elena emlékét.
A tárgyalás reggel 9 órakor kezdődött a tepatitláni családjogi bíróságon. Ofelia feketében érkezett, Ramiro és egy ügyvéd kíséretében. Mateo azt az inget viselte, amelyet az ikrek keresztelőjén viselt. Alma kint várakozott, mivel jogilag nem tartozott a családhoz.
A DIF munkatársa bemutatta a jelentését. Elismerte, hogy a gyerekek szerették az apjukat, de kiemelte Mateo iskolakerülését, felügyelet hiányát és a nyilvánvaló kimerültséget. Megemlítette Sofía allergiás reakcióját is.
„Salgado úr megpróbált eleget tenni a kérésnek” – fejezte be –, „de stabil támogató hálózatra van szüksége.”
Ofélia ügyvédje felhívta Nicolást. A fiú sápadtan odalépett az épület elé.
– Apád békén hagyja őket?
-Igen.
Mateo lesütötte a tekintetét.
– A húgod hiányzott az iskolából, hogy gondoskodjon az ikrekről?
-Igen.
– Azt mondtad, hogy a nagymamádnál akarsz élni?
Miklós Ofeliára nézett. A lány szinte észrevehetetlen mozdulatot tett felé.
– Kimondtam, de ez nem volt a teljes igazság.
Ramiro megmozdult a székében.
– A nagybátyám megkért, hogy jegyezzem fel, hogy apám megvert minket. Ez hazugság. Azt akarta, hogy a bíró adja át a nagymamámat, hogy eladhassa a földet, amit anyámtól örököltünk.
Az ügyvéd tiltakozott. Aztán Mateo átadta a kamerát. A bíró meghallotta Ramiro hangját, amint a rugóról beszél, és elrendelte, hogy a szerkezetet bizonyítékként őrizzék meg.
Ofélia sírni kezdett.
„Nem akartam bántani őket. Csak azt gondoltam, hogy ha eladom azt a földet, az mindannyiunknak segít.”
„Tudta, hogy a fia nyomást gyakorolt egy kiskorúra, hogy hazudjon?” – kérdezte a bíró.
Túl sokáig várt a válasszal.
–Tudtam, hogy beszélni fogok Nicolással, de nem ismertem a módszereit.
– Nagymama, azt mondtad, hogy ha nem működöm együtt, Marisol árvaházba kerül – vágott közbe Nicholas.
Ofélia befogta a száját. Abban a pillanatban elvesztette az aggódó nagymama álarcát. Nem volt minden értelemben gonosz nő, inkább valaki, akit annyira eluralt a szegénységtől való félelem és a Mateo iránti neheztelés, hogy igazolta az igazságtalant.
A bíró felfüggesztette a tárgyalást, hogy az ügyészség közbenjárását kérje. Amikor az folytatódott, elutasította Ofelia ideiglenes őrizetbe vételét. Ugyanakkor azt sem tette, hogy a helyzet a ranchon tökéletes lenne.
Mateo hat hónapig megfigyelés alatt tartotta volna a gyerekeit. Marisolnak naponta iskolába kellett volna járnia, az ikreknek közösségi napközibe kellett volna járniuk, Nicolásnak pedig pszichológiai támogatást kellett volna kapnia. Ezenkívül Mateónak bizonyítania kellett volna, hogy folyamatos támogatásban részesült.
„Attól, hogy elfogadod a segítséget, nem leszel kevésbé apa” – figyelmeztette a bíró. „A gyerekeidnek nem egy fáradt hősre van szükségük. Egy jelenlévő felnőttre van szükségük.”
Távozáskor Mateo egy padon ülve találta Almát, ölében a bőröndjével.
– Miért pakoltál?
–A meghallgatásnak vége. Nincs többé szükséged egy idegenre ahhoz, hogy a családod részének érezd magad.
– Nem akarom, hogy bárminek is tűnj. Meg szeretném kérdezni, hogy még mindig maradni akarsz-e.
Alma óvatosan nézett rá.
– Nem fogadok el Elena helyettesítését vagy fizetés nélküli alkalmazottként való részvételt.
– Igazad van. A levél rossz volt. Olyan nőt kértem, aki szereti a gyerekeimet, pedig nekem kellett volna segítséget kérnem, és megtanulnom, hogyan gondoskodjak róluk veled együtt, ahelyett, hogy az egész terhet rád hagynám.
Mateo egyértelmű megállapodást ajánlott neki: fizetést, heti pihenőidőt, saját szobát, és azt, hogy bármikor elmehet. Alma három hónapra beleegyezett, de egy újabb feltételt szabotált.
–Nicolás tinédzser marad. Marisol visszamegy iskolába. Te pedig megtanulsz valami mást is főzni a sült babon kívül.
Mateo évek óta először mosolygott.
A következő hónapok sem voltak tökéletesek. Tomás bárányhimlőt kapott, a pumpa ismét elromlott, Nicolásnak pedig voltak olyan napjai, amikor nem volt hajlandó megszólalni. Alma Mateóval is vitatkozott, amikor megpróbált mindent egyedül kezelni. De apránként a ranch már nem érződött úgy, mint egy időben megfagyott hely Elena halálának napján.
Marisol behozta a lemaradást a tanévben. Nicolás visszatért a focicsapatba, és csak hétvégenként kezdett dolgozni. Az ikrek megtanulták felismerni Elenát a fényképeken és Almát a mindennapi életben.
– Ő Mama Elena – mondta Sofia, és a portréra mutatott.
Aztán megölelte Almát.
– És te vagy a lelkünk.
Ofelia négy hónapig tartott, mire visszatért. Ramiro nélkül érkezett, aki ellen gyermekbántalmazás és csalási kísérlet miatt indítottak nyomozást. Egy doboz játékot hagyott az ajtó előtt, de Mateo nem engedte be, amíg be nem ismerte a történteket.
„Meg akartam győzni magam, hogy megmentem őket” – vallotta be. „Valójában az egyetlen dolgot akartam irányítani, ami még a lányomból megmaradt.”
– Ezek nem Elena emlékei. Ezek emberek.
Ofélia bocsánatot kért Nicolástól, és beleegyezett, hogy felügyelet mellett meglátogatja az unokáit. Senki sem bocsátott meg neki azonnal. A szeretet nem törölte el a kárt, de lehetővé tette számára, hogy elkezdje helyrehozni.
Alma három hónapos lett, és úgy döntött, marad. Akkor lett hat. Beköszöntött az esős évszak, és a mezők kizöldültek. Mateo olyan gyengédséggel kezdett ránézni, ami már nem a szükségből, hanem a tiszteletből fakadt.
