Baltazár egy pillanatig figyelte.

– Amikor visszatérsz, az ajánlat alacsonyabb lesz.

Emiliano félelmet érzett, de ezúttal nem nyújtotta ki a kezét.

Még mindig hiányzott a pénzük az anyagokra.

Doña Mercedes, a barkácsbolt tulajdonosa, meghallgatta a beszámolóját, és kinyitott egy jegyzetfüzetet.

– Részben neked köszönhetem.

„Nem tudjuk, mikor tudunk mindent kifizetni” – figyelmeztetett Emiliano.

– Ezért fogunk lehetséges dátumokat írni, nem szép ígéreteket.

Aztán Luciára nézett.

– Amikor a férjem beteg volt, ez a lány hat hétig hozott nekem ennivalót. Soha nem engedte, hogy fizessek neki.

Lucia lehajtotta a fejét.

Emiliano megértette, hogy a ranch évek óta fennmaradt olyan kapcsolatoknak köszönhetően is, amelyek nem szerepeltek az okiratban.

A javítás majdnem 2 hónapig tartott.

Tapasztalt kőművest fogadtak a nehéz feladatokra, és a műszaki előírások szerint dolgoztak. Voltak késések, eső, és olyan napok is, amikor úgy tűnt, hogy a pénz hamarabb elfogy, mint a sár.

Egyik délután újabb repedést találtak. Felfüggesztették a munkát, amíg meg nem vizsgálhatták.

Emiliano leült a zsákok mellé, és eltakarta az arcát.

Lucia leült mellé.

– Félek – vallotta be.

-Én is.

Megfogta a kezét. Nem ígérte, hogy minden rendben lesz. Ott maradt, amíg a férfi fel nem tudott kelni.

Napokkal később Jacinto elmondta nekik, miért ragaszkodott a segítséghez.

Amikor az apja meghalt, elfogadta a földosztást anélkül, hogy tudta volna, hogy a nővére részének van hozzáférése vízhez, az övének pedig nincs.

– Azért szerződtem, hogy senki ne mondhassa, ambiciózus vagyok. Aztán évekig dobolgattam.

Emilianóra nézett.

– Nem akartam látni, hogy egyetlen délután alatt eldöntsd az egész életedet.

Amikor befejezték a munkát, vártak.

Az első napfelkelte semmit sem mutatott.

A másodikat sem.

Az ötödik napon Lucia mindenki más előtt távozott.

Emiliano a nevére ébredt fel.

Kirohant az udvarra, és a vízikerék mellett találta meg, amint ismét sírt.

Ezúttal mosolygott.

A háttérben víz kezdett gyűlni a tiszta kövön.

Mozdulatlanul maradt, képtelen volt megszólalni.

Lucia olyan szorosan ölelte magához, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Jacinto később érkezett meg, levette a kalapját, és sokáig állt és nézett.

– Most beszélgetünk – mormolta.

Nem ittak azonnal, és nem is tekintették mindent megoldottnak. Még voltak kontrollvizsgálatok és visszatérés a megszokott kerékvágásba. De aznap reggel együtt reggeliztek, és mindenen nevettek.

Az öröm nem törölte el a következményeket.

Emiliano állása már nem volt lehetséges. Az adósságai továbbra is ott voltak. Anyagokat kellett fizetnie, ügyfeleket kellett visszaszereznie, és újra el kellett vetnie a magokat.

Azon az estén Lucia elé tárta a beszámolóját.

–Maradni akarok. Elintézhetem a város vállalkozásait, és itt dolgozhatok.

Hallotta.

– És mi történne velem?

– Mint a fele tulajdonosa, ha egyetértesz.

Lúcia nem válaszolt.

„Azt akarom, hogy a neved szerepeljen a telken” – folytatta. „Majd kitaláljuk, hogyan csináljuk helyesen. Mielőtt beleegyezel, konzultálhatsz valakivel.”

– Még akkor is, ha egy napon már nem akarunk együtt élni?

A kérdés fájt neki, de bólintott.

– Még ha ez meg is történik. Amiért dolgoztál, az nem tűnik el csak azért, mert megváltoznak az érzéseink.

Lúcia sírni kezdett.

–Még soha nem volt olyan helyem, ahonnan ne kérhettek volna meg, hogy menjek el.

Emiliano a kezét az asztalra tette. A lány elfogadta.

A folyamat hónapokig tartott. Lucía kérdéseket tett fel, átnézte a dokumentumokat, és a másolatait egy kék mappában őrizte.

Később, amikor mindkét nevet bejegyezték, Jacintóval és Mercedesszel ünnepeltek.

A szerelem látványos kijelentés nélkül érkezett: a hajnali közös kávéban, a félelem nélkül megbeszélt beszámolókban, egy nehéz nap végén megkeresett kézben.

A következő évben összeházasodtak.

Lucía piros virágmintás ruhát viselt, amit Mercedes készített. Jacinto sírt a szertartás alatt, és a port hibáztatta, ha valaki ránézett.

Nem gazdagodtak meg.

Apránként csökkentették az adósságot. Behajtották a sajtrendeléseiket, felújították a tyúkólat, és Emiliano olyan ügyfeleket szerzett, akik fizettek neki a könyvelésük rendbetételéért.

Egyik reggel Lucia megjelent egy vászonba csomagolt csomaggal. Benne apja ecsetje és vésői voltak.

– Visszavásároltam őket – mondta –. A restaurátor megtartotta nekem.

Emiliano a mellkasához szorította a régi kefét, és nyíltan sírt.

Aztán kimentek, hogy megnézzék az új fákat a domboldalon.

– Arra gondoltam, hogy ültetek egy guavafát a gyümölcsös mellé – jegyezte meg. – Te hova tennéd a tiédet?

Lucía egy magasabbra mutatott, és magyarázni kezdett.

Figyelt.

Az ajtóból Jacinto odakiáltott nekik, mert a tortillák kezdtek kihűlni. Az asztalon három tányér, egy kancsó víz és frissen sült kenyér volt.

Emiliano azért érkezett, hogy eladnivalót keressen.

Azon a reggelen hazatért a feleségével, kezében apja szerszámaival, és leült reggelizni.