Őrültnek bélyegezte és kitaszította a saját mostohaanyja. Aztán megérkezett a félelmetes herceg, hogy magával vigye.

„Bezárták az északi toronyba, márki. Három hét múlva a San Hipólito Kórházba akarják vinni, és amikor belép az ajtón, senki sem fog hinni egyetlen szavának sem.”

A hír úgy csapódott be a Hacienda del Peñón csendes irodájába, mint egy tonna tégla.

Don Sebastián de la Vega lassan letette a poharát az asztalra. Az asztal másik oldalán Eusebio Salazar, a szomszédos Santa Rosalía Hacienda korábbi intézője remegő kezében tartotta a kalapját.

1786 januárja volt. Odakint vihar ostromolta a Sierra de Zacatlánt, meghajlítva a fenyőfákat és megremegtetve a kúria ablakait.

Sebastiant az egész régióban Fekete Szikla márkijaként ismerték. A háborúból tért vissza, bal arcán egy sebhely éktelenkedett, télen sajgó lábbal, és olyan mély hallgatással, hogy a parasztok megesküdtek rá, elvesztette a lelkét.

Az anyák a nevével ijesztgették gyermekeiket. A földbirtokosok kerülték az ellentmondást. A kereskedők lehalkították a hangjukat, amikor belépett egy szobába.

De Eusebio tudott egy igazságot, amit kevesen értettek: Sebastian könyörtelen tudott lenni a hatalmasokkal, de soha nem tűrte volna, hogy egy védtelent összetörjenek azok, akiknek pénzük, befolyásuk vagy tiszteletreméltó vezetéknevük volt.

–Ismételje meg az egészet – parancsolta Sebastian. –Az elejétől fogva.

Eusebio nehezen lélegzett.

A bezárt fiatal nőt Lucía de Alvarado-nak hívták. 24 éves volt, és Don Ignacio de Alvarado, a Santa Rosalía tulajdonosának egyetlen lánya. Amikor Don Ignacio 18 hónappal ezelőtt meghalt, a haciendát, a kukoricaföldeket, a malmokat és az ezüstbányákat Lucíára hagyta.

Második felesége, Beatriz de Montellano, csak egy házat kapott Pueblában és éves nyugdíjat.

Doña Beatriz ezt nem volt hajlandó elfogadni.

Először azt állította, hogy Lucía idegösszeomlást kapott apja halála miatt. Aztán elbocsátotta a szolgákat, akik gyermekkora óta ismerték, és a fővárosból alkalmazottakat vett fel. Ezután azt a pletykát terjesztette, hogy a fiatal nő hangokat hall, árnyakat lát, és képes kárt tenni magában.

Végül két, általa fizetett orvos aláírt egy igazolást, amelyben Luciát képtelennek nyilvánították a vagyonának kezelésére.

– Bezárták a saját házába – mondta Eusebio könnyekkel a szemében. – Doña Beatriz most a gyámjaként kezeli a vagyont. Haszonállatokat adott el, földeket terhelt meg jelzáloggal, és pénzt küldött a családja számláira. Amikor Miss Lucíát San Hipólitóba zárják, senki sem fogja tudni megakadályozni, hogy az asszony mindent elvegyen.

Sebastian felkelt.

Hatalmas alakja árnyékot vetett a falra. Eusebio ösztönösen hátralépett.

A márki hangja azonban nem volt erőszakos. Sőt, rosszabb volt: hidegnek és abszolút eltökéltnek tűnt.

„Nem azért jöttél ide, hogy egy szörnyetegtől kérj segítséget, Don Eusebio. Azért jöttél ide, hogy megtaláld a megfelelő embert.”

Fogta a köpenyét, és hívta az őrség kapitányát.

– Készíts elő 4 lovat. Hajnal előtt indulunk.

– Tervezed, hogy betörsz?

– Nem. Ha betöröm az ajtaját, Doña Beatriz azt fogja mondani, hogy egy vadember elrabolt egy beteg nőt. Ki kell juttatnom Lucíát, nyilvánosan be kell bizonyítanom, hogy épelméjű, és rá kell kényszerítenem azt a viperát, hogy feleljen a törvény előtt.

Eusébio felnézett.

– Van egy mód.

Lucía gyerekkorában félt a mennydörgéstől. Apja egy titkos lépcsőt építtetett az északi toronyból a kert falában lévő rejtett ajtóhoz. Csak Don Ignacio, Eusebio és az öreg dajka tudott a létezéséről.

Doña Beatriz három nappal később egy pueblai fogadásra utazott. Magával vitte a szobalányát, az adminisztrátorát és több őrt.

Ez lenne az egyetlen esélyük.

A kiválasztott éjszakán nem volt hold.

Sebastian a fák között sétálva érkezett, Eusebio és két megbízható ember kíséretében. A titkos ajtót borostyán és megkeményedett föld borította. Eusebio régi kulcsának többszöri próbálkozása kellett, hogy elfordítsa.

Mögötte egy keskeny, nyirkos és poros lépcsősor tűnt fel.

– Várj meg lent – ​​parancsolta Sebastian.

Egyedül ment fel.

A lépcső alján egy falapot talált. Megnyomta az egyik szélét, és a fal egy nyögéssel szétnyílt.

Fagyos volt a szoba.

A rácsos ablak mellett egy nő állt. Nagyon sovány volt, egyszerű ruhát viselt, és egy törött korsó darabját tartotta a kezében, mintha tőrt.

A szemében félelem tükröződött, de a keze nem remegett.

– Ne gyere közelebb – figyelmeztette. – Nem tudom, ki maga, vagy hogy került be, de három hete azt hallom, hogy megőrültem. Ha eljön, hogy elvigyen, legalább nyomot hagyok azon, aki megpróbál hozzám érni az elsőn.

Sebastian mozdulatlan maradt.

Látott már felfegyverzett katonákat menekülni egy lovassági roham elől. Mégis, ez a nő, akit legyengített az éhség és a bezártság, felkészült arra, hogy szembenézzen egy nála majdnem kétszer akkora idegennel.

– Sebastián de la Vega a nevem – mondta gyengéden. – Eusebio azért jött, hogy megtaláljon. Nem azért jöttem, hogy bármire is kényszerítselek.

Lucia gyanakodva nézett rá.

– Doña Beatriz azt is mondta, hogy minden az én érdekemben történt.

– Ezért nem fogom kérni tőle, hogy bízzon bennem.

Sebastian felemelte üres kezeit.

– Eusebio a panel mögött van. Beszélhetsz vele. Ha úgy döntesz, hogy utána itt maradsz, elmegyek. De ha velem jössz, elviszlek egy olyan helyre, ahol egyetlen ajtó sem lesz bezárva, és egyetlen megvesztegetett orvos sem tud majd a közeledbe jutni.

Eusebio sírva jelent meg.

– Kis Lúcia!

A fiatal nő elejtette a sárdarabot.

– Azt mondták nekem, hogy meghaltál.