–Kiutasítottak és terjesztették ezt a hazugságot. Bocsássatok meg, hogy ilyen sokáig tartott a visszatérésem.

Lucia előrelépett, de megállt.

„Ha megszököm, azt fogják mondani, hogy egy őrült nő menekült el az éjszaka folyamán. Ez megerősíti a vádjaikat.”

Sebastian azonnal csodálatot érzett. Még bezárva és rémülten is, Lucia tökéletesen megértette a csapdát.

– Igazad van – felelte. – Ezért nem fog eltűnni. Az én védelmem alatt marad, özvegy unokatestvérem, Doña Inés kíséretében. Hívatni fogom a tiszteletreméltó orvosokat, egy királyi közjegyzőt és a bírót. Nem fogunk elfutni a hazugság elől. Ki fogjuk vinni a napvilágra, hogy mindenki lássa.

Kinyújtotta a kezét.

– A döntésnek a tiédnek kell lennie.

Lucia a nagy, régi sebekkel tarkított kézre nézett.

– Segítesz visszaszerezni Santa Rosalíát?

–Segítek neki visszaszerezni a nevét. A többi majd később jön.

A kezét az övére helyezte.

– Akkor vigyél ki ebből a toronyból.

Hajnal előtt érkeztek a Fekete Sziklához.

Doña Inés takarókkal, forró húslevessel és egy tárva-nyitva tartott szobával fogadta Lucíát. Sebastián elrendelte, hogy ne használjanak zárat, amíg Lucía a haciendában tartózkodik.

A felépülés lassú volt.

Lucía sikoltozva ébredt fel, meggyőződve arról, hogy még mindig bezárva van. A kulcs csattanására elsápadt. Néha félbeszakította magát beszélgetés közben, és megkérdezte:

– Világosan beszélek, ugye? Nem keverek össze dolgokat?

Sebastian mindig ugyanúgy válaszolt.

—Beszélj tökéletesen érthetően. Százszor is megkérdezheted, és százszor is ugyanazt a választ fogod kapni.

Napközben a mezőkön sétáltak. A szabad ég és a hideg levegő segített Luciának emlékezni arra, hogy semmilyen fal nem veszi körül.

Apránként elmesélte neki, hogyan cserélte le Doña Beatriz a személyzetet, hogyan lopta el a leveleit, és hogyan tett gyógynövényeket a forró csokoládéjába, hogy megszédüljön. Amikor Lucía panaszkodott, az orvosok megállapították, hogy üldöztetési téveszmékben szenved.

Sebastian ökölbe szorította a kezét, amikor meghallotta a lányt, de nem hagyta, hogy a haragja megijessze.

„Egyik éjjel arra gondoltam, hogy leugrok a toronyból” – vallotta be. „Aztán rájöttem, hogy a halálommal mindent megadnék neki. Megígértem magamnak, hogy túlélem, már csak azért is, hogy bebizonyítsam, nem sikerült elpusztítania engem.”

Sebastian megállt az út közepén.

– Ismertem már olyan embereket, akik kevesebb bátorságért kaptak kitüntetést, mint a tiéd.

Lucia most először mosolygott.

Miközben a nő egyre erősebb lett, Sebastian előkészítette a támadást.

Három neves orvost hívatott Pueblából és Mexikóvárosból. Egyikük sem függött a pénzétől. Két napon át beszélgettek Lucíával a számvitelről, az aratásról, az irodalomról, a jogról és az adminisztrációról.

Mindhárman ugyanarra a következtetésre jutottak: Lucia nemcsak épelméjű, de kivételes intelligenciával is rendelkezett.

Doña Beatriz azonban a vártnál hamarabb visszatért.

Peñón Negróba érkezett a corregidor katonái, egy pap és az orvosok kíséretében, akik aláírták a bizonyítványt.

„Elrabolta a beteg lányomat!” – kiáltotta a kapuknál. „Adjátok át azonnal!”

Sebastian megjelent a lépcső tetején.

–Lucía nem a lánya. Nem is fogoly. Bármikor elmehet, amikor csak akar.

“Veszélyes! Korsóval támadt meg egy szolgát!”

Lucía kijött Sebastián mögé.

Sötétkék ruhát viselt, és a haja fel volt kötve. Bár még mindig sápadt volt, egyenesen állt.

„Összetörtem egy korsót, miután a szolgád megpróbált lefogni” – mondta. „Megtartottam egy darabot védekezésül, mert erőszakkal akartál elvinni.”

Doña Beatriz rámutatott.

“Látod?” Delírium!

Aztán az egyik katona előlépett egy Sebastian elleni elfogatóparancsgal.

De mielőtt elolvashatta volna, egy sárral borított hintó bukkant fel. Kiszállt belőle Jacinta Morales, Lucía egykori dajkája, akit mindenki halottnak hitt.

Eusebio egy tlaxcalai kolostorban talált rá bujkálva.

Jacinta egy faládát cipelt.

„Doña Beatriz megpróbált megölni” – jelentette ki. „Rájöttem, hogy a hölgy gyógyszereit helyettesítette. Arra kényszerítettek, hogy elhagyjam Santa Rosalíát, de mielőtt elmentem, Don Ignacio ezt adta nekem.”

A dobozban a végrendelet titkos másolata és egy számlakönyv volt. Don Ignacio az utolsó hónapokban gyanakodott a feleségére. A dokumentumok bizonyították, hogy Doña Beatriz már a halála előtt is lopott pénzt.

Volt egy levél is, amelyet a bírónak címeztek:

„Ha történik velem valami, és a lányomat cselekvőképtelennek nyilvánítják, kérem, hogy a feleségemet vizsgálják ki, mielőtt átadnák neki a Santa Rosalía hivatalát.”

Doña Beatriz arca elvesztette a színét.

Az egyik orvos megpróbált elsétálni, de Sebastian elállta az útját.

– A magyarázatod még várat magára.

A férfi izzadni kezdett.

A bizonyítékok és a hamisítás vádjával való fenyegetés láttán bevallotta, hogy Doña Beatriz fizetett nekik, hogy Lucíát elmebetegnek nyilvánítsák. A terv az volt, hogy kórházba küldik, eladják Santa Rosalíát, és a pénzzel Spanyolországba szöknek.

A nyilvános meghallgatást 6 nappal később tartották.

Doña Beatriz feketébe öltözve érkezett, gyászoló özvegynek tettette magát. Órákon át beszélt áldozatokról, képzelt támadásokról és anyai aggodalmakról.

Aztán bejött Lúcia.

Nem sírt, és nem emelte fel a hangját.

Felidézett minden hazugságot, minden bezárt ajtót és minden éjszakát a toronyban. Végül azokra a férfiakra nézett, akik hónapokkal korábban úgy döntöttek, hogy elhiszik a pletykákat.