„Őt választom!” – A cowboy meglepő döntése megdöbbenti és elnémítja az egész Vadnyugatot.
– Majd én elvállalom.
A nevetés elhalt a peronon. Adela Navarro még mindig a porban térdelt, és felszedegette a szakadt varródobozából kiszabadult cérnatekercseket.
Az előbb megszólaló férfi letérdelt elé. Felemelte anyja fényképét, letörölte a poharat az ingujjával, majd anélkül, hogy megkérdezte volna, miért nem sír, átnyújtotta neki.
Adela attól félt, hogy ha elkezdi, nem lesz képes leállni.
Azon a délutánon érkezett meg San Jerónimo del Nortéba, Coahuilába, egy háromnapos utazás után. 1890 nyara volt. Huszonhat éves volt, kifakult kék ruhát viselt, és leveleket cipelt egy férfitól, aki hónapok óta ígérgette neki a házasságot.
Leandro Funes, egy takarmánybolt tulajdonosa, a kút mellett várta.
De az első kérdés nem az volt, hogy fáradt-e.
– Elhoztad a 400 pesót?
Adela megragadta a bőröndje fogantyúját.
—Az eladás nem hozta meg a várt bevételt. A hitelező szinte mindent megtartott.
– És a varrógép?
Megrázta a fejét.
Miután eltemette apját, elvesztette a Querétaro közelében lévő kis családi birtokot. Édesanyja már évek óta halott volt. Leandro látszólag olyan életet kínált neki, ahol továbbra is hasznos és szeretett lehet.
Most úgy vizsgálgatta, mintha hibás árut kapna.
– Azt írtad nekem, hogy pénzzel jössz.
–Tudok dolgozni. Főzök, varrok, értek a mezőgazdasági munkákhoz.
– Ez nem fizeti ki az adósságaimat.
Többen közeledtek. Adela úgy érezte, mintha kifogyna a levegőből.
Leandro megparancsolta neki, hogy sétáljon körbe, és nézze meg, miért fizetett a jegyéért. A lány engedelmeskedett, mielőtt felfogta volna a megaláztatást. A nevetésre megdermedt.
Aztán fogta a bőröndjét, és ledobta a peron széléről.
A cipzár elszakadt. Ruhák, egy imakönyv és az anyja varrókészlete hullott ki. A fa nekiütközött egy keréknek, és az ajtó kinyílt.
Senki sem segített.
Amíg Joaquín Valdés le nem tette a padlóra a szögesdobozt, amiért megvenni jött.
Egy 35 éves farmer volt. Egyedül élt, több mérföldnyire a várostól, és a neve mindig lecsendesítette a beszélgetéseket.
Leandro megpróbálta megállítani.
– Maradj ki a dolgomból.
Joaquín folytatta a tárcsák gyűjtését.
Amikor ezeket a szavakat kimondta, egy nő a mellkasára tette a kezét.
„Feleségül fogod venni?” – kérdezte Leandro gúnyosan.
Joaquín Adelára nézett.
– Van ágyam, ételem és munkám, ha akarod. Maradhatsz, amíg eldöntöd, hová mész.
„Mit vársz cserébe?” – kérdezte a lány.
– Semmi olyan, amiben ne értettünk volna egyet.
Adela az ujjai között vizsgálgatta a fényképet. Aztán azokra nézett, akik a nevetést választották.
– Igen. Szükségem van egy helyre.
Joaquín felvette a bőröndöt, és megvárta, míg a lány követi.
Az autóút alatt Adela alig szólt. Elfogadta egy idegen segítségét, mert a férfi, akit ismert, elhagyta.
„Miért tette?” – kérdezte végül.
– Mert ott voltam.
A válasz olyan egyszerű volt, hogy nem tudta, mitévő legyen.
A tanyán volt egy vályogház, egy karám és néhány szarvasmarha. Bent egy asztal, egy ágy és egy hintaszék az ablaknál.
Joaquín megmutatta neki a szobát.
– Itt fog aludni. Beteszem a hálózsákomat a fészerbe.
Átadta neki a kulcsot, mielőtt kiment volna, hogy gondoskodjon az állatokról.
Adela elrendezte a kevés holmiját. Miközben helyet keresett egy polcon, megérintett egy laza deszkát. Mögötte egy viaszos kendőbe csomagolt csomagot talált.
Egy sarokban egy revolver és egy újságkivágás bukkant elő.
Felismerte Joaquín nevét. Ráadásul azt mondta, hogy azért keresik, hogy kihallgassák egy gyilkosság ügyében.
Lépteket hallott, és visszatette a csomagot a helyére.
Tűzifát cipelve jött be.
Megfordult a szél. Eshet az eső.
Adela bólintott, képtelen volt kiverni a fejéből a betűket.
Azon az estén babot és liszttortillákat készített. Az asztal leszedése és a tészta dagasztása lehetővé tette, hogy valami ismerős dolgot csináljon, miközben azon gondolkodott, hogyan kérdezzen rá a többire.
Joaquín levette a csizmáját, amikor meglátta a frissen felsöpört padlót.
– Nem kell – mondta a nő.
Sárral borított talpára nézett.
– Csak takarítsd ki.
Adela egy halk, szinte önkéntelen nevetést hallatott.
Szembenézve ettek. Amikor Joaquín megkóstolta a tortillát, hallgatott.
– Rosszul sült el?
– Az anyám ilyeneket csinált.
Közelebb hozta a tányért.
Később talált egy regényt, ami ahhoz a nőhöz tartozott. Joaquín megkérte, hogy olvassa fel egy darabig, miközben ő egy fadarabon dolgozik.
A fejezet végén egy új kanál volt az asztalon.
„A másiknak eltört a nyele” – magyarázta.
Adela végighúzta hüvelykujját a csiszolt fán. Hónapok óta nem adott neki senki semmit anélkül, hogy emlékeztette volna rá, mennyibe kerül.
A napok rutinszerűen teltek. A férfi vizet hozott; a nő főzött és gondozta a kertet. Megállapodtak egy fizetésben a házimunkáért, amely a szobapénzen kívül esett.
Joaquín megjavította a varródobozt és kicserélte az üveget a fényképen.
Adela más ranchok ruháit kezdte foltozni. Az érméket egy kis zacskóban tartotta, ami lassan nőtt a párnája alatt.
Először minden egyes megevett tortillát feljegyzett, mintha be akarná bizonyítani, hogy nem teher. Joaquín talált egy papírlapot ezekkel az összegekkel, és anélkül adta vissza neki, hogy elolvasta volna a teljes tartalmát.
– Felajánlották a szállást. Nem fogom megváltoztatni a feltételeket, miután beléptél az ajtón.
Adela összehajtotta a papírt és eltette.
