Egy másik délután egy imbolygó széken állva próbált megjavítani egy redőnyt. A férfi odahozott egy erős zsámolyt, rögzítette a fát, és megkérdezte, milyen szögekre van szüksége. A kalapácsot nem próbálta meg elvenni tőle.

A lány végül nevetett, amikor mindketten rájöttek, hogy fordítva tették fel a zsanért.

Ezek a közös hibák másfajta önbizalmat kezdtek adni neki, mint a hála. Tehetett volna valami rosszat anélkül, hogy Joaquín arra használta volna fel, hogy emlékeztesse arra, hogy számít rá.

Egyik este olvasás közben elaludt, egyik ujját a lapok között tartva. Amikor felébredt, alacsonyan találta a lámpát, és egy takarót a térdén. Joaquín befejezetlenül hagyta a faragását, hogy ne ébressze fel szerszámai zajával.

Nem tudta kiverni a fejéből a frizurát. Azt sem tudta nem észrevenni, hogy Joaquín mindig kopog, mielőtt a szobájához ment volna.

Egyik délután megérkezett Nico, a fiú, aki a raktárból szállította a rendeléseket. Miután lepakolta a lisztet, a szekér mellett maradt.

– Don Leandro beszél – figyelmeztette végül –. Azt mondja, olyan dolgok történnek itt, amiknek nem szabadna történniük.

Adela érezte, hogy a szégyen heve visszatér.

Amikor Joaquín visszatért a legelőről, a folyosón várta.

–Összeházasodhatnánk, hogy abbahagyják a beszélgetést.

-Nem.

A válasz gyorsasága fájt neki.

Figyelmeztetett rá.

– Nem akartam ezt mondani… Adela, ha valaha megkérlek a kezemre, az nem azért lesz, mert az a férfi a boltjából dönt.

Lesütötte a szemét.

„Nem akartam kötelezővé tenni” – mondta később. „Csak elegem van abból, hogy minden idegen azt hiszi, tud rólam valamit.”

Joaquín az alsó lépcsőfokon ült, helyet hagyva neki.

–Megtanultam kimondani, hogy nem érdekel. Néha viszont igen.

Adela ránézett, meglepve a beismeréstől.

– Akkor ne kérd, hogy egyik napról a másikra hagyjam abba az érzést.

Bólintott.

Ott maradtak, amíg lehűlt a levegő. Amikor Adela felkelt, hogy bemenjen, Joaquín letörölte a poharakat. Azon az estén már nem beszéltek a házasságról. Hálás volt, hogy a nehéz beszélgetés nem végződött azzal a fenyegetéssel, hogy elveszíti a helyét a házban.

Vasárnap misére mentek. Az utolsó padsor szinte üres volt körülöttük. Esteban atya ránézett a térre, és arról beszélt, milyen könnyen megtagadhatja egy közösség a segítségnyújtást, miközben a jó erkölcseivel kérkedik.

Később meglátogatta őket a ranchon. Munkáról, ültetésről és varrásról beszélgettek. Nem azt találta, amit a pletykák ígértek.

A látogatások azonban nem állították meg Leandrót.

Meggyőzte a környékbeli tanács több tagját, hogy hívjanak össze egy gyűlést az újonnan érkezett és a gazdálkodó viselkedésével kapcsolatban.

A felirat megjelent az ajtó alatt.

Adela elolvasta a dátumot, és letette a papírt az asztalra.

– Mielőtt elmegyek, el kell mondanod valamit. Megtaláltam a fegyvert. És az újságot.

Joaquín mozdulatlan maradt.

Félt, de a széket a kijárat közelében tartotta.

– Hallani akarom, mi történt.

Távolabb ült, széttárt kézzel a térdén.

Öt évvel korábban szarvasmarhákat terelt Chihuahuában. Egy razzia során egy férfi csalással vádolta meg, és előrántott egy fegyvert.

Joaquín lőtt először.

A szemtanúk megerősítették, hogy megtámadták. Ezután megérkeztek az elhunyt rokonai, fenyegetésekkel és további összecsapásokkal. Végül öt férfi vesztette életét.

„A hatóságok nem ítéltek el” – mondta. „Ez nem hagy nyugodtan aludni.”

Adela hallotta, hogy az eső kopogni kezd a tetőn.

– Ezért ment el?

Joaquínnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Először féltem. Aztán láttam, hogy mások is félnek tőlem. Elkezdtem előnyöket találni ebben. És egy napon féltem bevallani.”

Megvette a ranchot, eltette a fegyvert, és a világát olyan munkákra redukálta, amelyeket károkozás nélkül el tudott végezni.

A kivágás a nyomozás lezárása előtt készült. A kivágást igazoló dokumentumokat is megőrizte, bár saját kezdeményezésére soha nem mutatta be azokat.

Adela nem mondta neki, hogy ez nem fontos.

– Köszönöm, hogy elmondtad – felelte. – Tudnom kellett.

Joaquín a frissen megjavított fényképre nézett.

– Megértem, ha inkább elmennél.

A közös heteikre és a kis zacskó apróra gondolt. Megengedhetne magának egy szobát a szomszéd városban. A bentlakás már nem volt az egyetlen lehetősége.

– Ma este szeretnék ezen gondolkodni.

Bólintott, és kiment a fészerbe.

Adela keveset aludt. Hajnalban egy kerítést javítgatott. Nem próbálta siettetni, és nem is akarta adóssággá tenni a segítségét.

Odament felé.

– Maradok. De van még valami, amit be kell vallanom a találkozó előtt.

Utolsó levelében többször is kijelentette, hogy pénzt fog hozni. Később megtudta, hogy az eladásból szinte semmi sem fog hozni, és nem írt neki helyreigazítást.

– Azt hittem, ha már ott leszek, majd munkával bepótolhatom. Attól féltem, hogy lemondja a jegyet.

Joaquín a kalapácsot az oszlopra támasztotta.

– Magadnak kell elmondanod, ha úgy döntesz.

– Kimondom. Nem akarok arra várni, hogy valaki más beszéljen helyettem.

A tekintetét fogva bólintott.

A találkozó délutánján több lovas is megérkezett, köztük Leandro és Ricardo Salas parancsnok.

Adela látta, hogy Joaquín ösztönösen a ház felé néz.

Megérintette a karját.

– Menjünk üres kézzel.

Lassan lélegzett, és felvette a kalapját.

A parancsnok tisztázta, hogy nincsenek letartóztatásban. Azért jött, hogy megakadályozza a szomszédok látogatásának provokációvá válását. Felajánlotta nekik, hogy elviszik őket az autójával.

A találkozót a raktár melletti szobában tartották. Adela több ismerős arcot is felismert a peronról a jelenlévők között.