– Nem hagyom el őt miattad. Azért teszem, mert nem akarok tovább hazugságban élni.

Federico odalépett, és mindenki előtt kimondta fenyegetését.

– Ha elmész innen, felejtsd el a munkádat, az ingatlanjaimat és minden anyagi támogatásomat.

Miklós nem hátrált meg.

Megfogta Inés kezét, és a kijárat felé indult.

De mielőtt átlépték volna a küszöböt, Federico hozzátette, amire sokáig emlékezni fog:

„Viheted a fiamat, lányom. De biztosíthatlak, hogy holnap megtudod, milyen költséges lehet ez a döntés.”

3. RÉSZ
Azon az estén, miközben a taxi végighajtott Sevilla utcáin, Inés nem tudta levenni a szemét a mellette ülő férfiról.

Nicholas még mindig az esküvői öltönyét viselte. Ő pedig még mindig a pincérnő egyenruháját viselte.

Úgy tűnt, mintha különböző világokhoz tartoznának.

– Fogalmad sincs, mit tettél – mormolta Inés.

– Azt hiszem, hosszú idő óta először.

– Az apád tönkretehet téged.

Miklós a város fényeit nézte.

„Talán sok mindent elvehet tőlem. De többé nem fogom hagyni, hogy ő válassza ki, kit szeressek.”

A taxi Trianában tette ki őket, az épület előtt, ahol Inés egy kis lakást osztott meg anyja emlékeivel.

Amikor beléptek, Nicholas észrevette az antik bútorokat, a családi fényképeket és a kanapé melletti, még mindig zárt dobozokat.

Egy polcon Antónia szakácsnői egyenruhás képe pihent.

„Hogy van az édesanyád?” – kérdezte.

Inés mozdulatlan maradt.

– 3 hete meghalt.

Miklós azonnal lesütötte a tekintetét.

Évekig emlékezett arra a nőre, aki mindig félretett neki egy szelet süteményt, valahányszor bement a konyhába.

Inés elmesélte betegsége utolsó hónapjait, a gondozókat, akiket fel kellett vennie, a saját nevére felvett kölcsönöket, és azokat az éjszakákat, amikor Antoniát orvosi vizsgálatokra kísérve dolgozott.

„Nem véletlenül dolgoztam az esküvődön, Nicolás. Fizetnem kellett, hogy elkerüljem a kilakoltatást.”

Megölelte anélkül, hogy olyan szavakat próbált volna találni, amik nem is léteztek.

A következmények másnap reggelre megérkeztek.

Federico elmozdította Nicolást a cégnél betöltött feladataiból, érvénytelenítette a vállalati kártyáit, és visszakérte az általa használt autót.

Nicholas személyes megtakarításai továbbra is az övéi voltak, de alig voltak elegendőek néhány hétre.

Azt is felfedezte, hogy az apja több üzletembert is figyelmeztetett, hogy nem akarja őt újra a cégeiknél dolgozni látni.

„Bármikor visszajöhetsz” – állt Federico utolsó üzenetében. „De egyedül kell megtenned.”

Nicolás törölte az üzenetet.

A következő néhány napban sikertelenül keresett munkát. Üzleti tapasztalata lenyűgöző volt, amíg a potenciális munkaadók meg nem hallották a vezetéknevét.

Végre kapott egy állást egy környékbeli kávézóban.

Megtanulta, hogyan kell asztalt takarítani, reggelit készíteni, és hajnal előtt tejet vinni.

Inés továbbra is a vendéglátóipari vállalatnál dolgozott, bár néhány kollégája elkezdett róla beszélni.

Az esküvő története egész Sevillában elterjedt.

Sokak számára ő egy opportunista volt, akinek sikerült elválasztania egy milliomos örököst a menyasszonyától.

Inés elviselte ezeket a megjegyzéseket, de volt valami, ami jobban fájt neki.

Tudtam, hogy Claudia is szenvedett.

Egyik este üzenetet írt, hogy bocsánatot kérjen. Claudia másnap így válaszolt:

„Nem vagy felelős Nicolás döntéseiért. De még időre van szükségem, hogy elfelejtsem, mi történt.”

Inés tiszteletben tartotta a válaszát.

Hetekkel később, miközben Antónia holmijait rendezgette, talált egy dobozt, amilyet még soha nem látott.

Belül régi fényképek, kézzel írott receptek és újságkivágások voltak az Aranda családról.

Miklós sokukban megjelent.

Édesanyja éveken át csendben követte az életét.

Volt egy cetli az alján.

„Inés, soha ne hagyd, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy szégyellned kellene magad a munkád miatt. A szégyen azoké, akik megvetnek másokat.”

Inés sokáig sírt.

Ugyanazon a napon rájött, hogy az anyja mindig is tudta, mennyire szereti Miklóst.

De a béke nem tartott sokáig.

Egyik délután, amikor hazafelé tartott a szupermarketből, egy fekete autót talált az épület előtt parkolva.

Federico Aranda bent várta.

–Beszélnünk kell.

Inés nem volt hajlandó beszállni. Federico végül kiszállt a járműből.

Elővett egy borítékot a kabátjából.

– Itt egy csekk. Bármennyit befizethet.

Értetlenül nézett rá.

– Miért cserébe?

– Elhagyod a fiamat, elhagyod Sevillát és eltűnsz az életünkből.

Inés az adósságaira gondolt.

A főbérlő hívásaira gondolt, az álmatlan éjszakákra, és arra, hogy hányszor kívánta, bárcsak valaki megjelenne, és megoldaná a problémáit.

Ez a csekk megváltoztathatja a pénzügyi helyzetét.

De ez azt is jelentette, hogy el kellett fogadnia, Frigyesnek joga volt eldönteni, mennyit ér az élete.

– Tartsd meg a pénzed.

– Lányom, ne légy naiv. A szerelem nem fizeti ki a számlákat.

– Igazad van. De csekkel sem lehet megvenni.

Federico hidegen nézett rá.

– Meg fogod bánni.

Inés felkapta a táskáit és bement az épületbe.

Napokig titkolta ezt a beszélgetést Nicolás elől. Nem akart újabb problémát okozni az életükben, amit próbáltak felépíteni.

Federico azonban beváltotta a fenyegetését.

Egy ügyvéd jelent meg a lakásban egy értesítéssel, amely Inés egyik személyi kölcsönével kapcsolatos, amelyet Antonia gondozására kötött.

A fennálló tartozás 24 800 eurót tett ki.

A kölcsönt egy Federico vállalkozásaihoz kapcsolódó cég vásárolta meg, és a megállapodás szerinti visszafizetési időszak 30 nap múlva volt esedékes.

Ha nem fizetne, jogi eljárást indítanának ellene.

Inés többször is átolvasta a dokumentumokat.

Nem volt meg nekem az az összeg.

Azon az estén, amikor Nicholas hazatért a munkából, a földön ülve találta, körülötte szétterítve a papírokkal.