1. RÉSZ

Amikor Diego legutóbb arra kérte Clarát, hogy menjen el otthonról, a lány nem sírt, nem vitatkozott, sőt, még csak fel sem emelte a hangját: megvárta, míg elmegy az olajfaligetbe, és elkezdte pakolni a bőröndjét.

Egy félreeső parasztházban éltek Granada Alpujarra régiójában, olajfák és mandulafák, valamint ösvények között, ahol a nyári por tapadt a cipőjükhöz. Diego 31 éves volt, és ezt a földet az apjától örökölte. Szorgalmas, kitartó és a közeli falvakban tisztelt ember volt, de egyben olyan ember is, aki képtelen volt felismerni, mikor okozhat több kárt egy szó, mint egy rossz termés.

Clara 27 éves volt. Amióta összeházasodtak, a régi parasztházat otthonná alakította. Gondoskodott a kis veteményeskertről, vezette a könyvelést, ételt készített a napszámosoknak, és segített az aratásban, amikor a kétkezi munka már nem volt elég.

Azonban minden alkalommal, amikor megpróbálta elmondani Diegónak, hogy magányosnak érzi magát, a férfi falat húzott fel.

– Ha ennyire mérges vagy rám, akkor ott van az ajtó.

Clara először sírva töltötte az éjszakát.

Az ötödik megpróbálta elmagyarázni, hogy nem akar elmenni, hogy pontosan azért beszél, mert maradni akar.

Aztán abbahagyta a számolást, hogy hányszor hallotta ugyanazt a kifejezést. :chatgpt-content-reference{index=”0″}

Azon az estén minden valami abszurd dologgal kezdődött. Diego kimerülten tért vissza, és befejezetlen vacsorát talált, mert Clara egy vízpumpát javított a kertben.

– Soha nincs ott semmi, amikor szükségem van rá.

Letette a kanalat az asztalra.

–Egész nap problémákat javítgattam ebben a házban. Néha úgy tűnik, mintha csak azt látnád, ami hiányzik.

Diego rá sem nézett.

– Nos, ha ennyibe kerül az itteni élet, akkor menj el.

Klára mozdulatlan maradt.

– Ezt akarod?

Diego túl büszke volt ahhoz, hogy beismerje.

– Elég idős vagy már ahhoz, hogy dönts.

Másnap reggel, amikor pirkadat előtt elment, Clara kinyitotta a ruhásszekrényt.

Három ruhát, munkaruhát, némi megtakarított pénzt, egy fényképet a nagymamájáról, Carmenről, és a piros sálat, amit az a nő adott neki tinédzserkorában. Nem hagyott levelet. És semmit sem tört össze.

Mielőtt elment, még a konyhára nézett, a faasztalra és a székre, ahol oly sokszor várt egy soha meg nem érkezett bocsánatkérésre.

Aztán felkapta a régi bőröndöt, és az út felé indult.

Úti célja egy kis ház volt, amely a nagyanyjáé volt, egy hegyi falu közelében, ahol Clara gyerekként néhány nyarat töltött. Carmen halála óta senki sem lakott ott.

Amikor több órás busz- és földúton tett utazás után megérkezett, egy romos tetőt, porlepte ablakokat és egy gazzal benőtt gyümölcsöst talált.

De évek óta először senki sem tudta kiűzni őt onnan.

A következő napokban szobákat takarított, a tőle telhető legjobban megjavította a szivárgásokat, és addig gyomlálta a gyomokat, amíg meg nem fájt a keze.

Aztán elkezdődött a szédülés.

Először a fáradtságot hibáztatta.

Aztán jött a kávé elutasítása.

Egyik reggel le kellett ülnie az út közepére, mert a lábai felmondták a szolgálatot, és nem reagáltak a szokásos módon.

Clara elkezdte számolni a dátumokat.

Megcsinálta újra.

És harmadszor is.

Délután lement a falu patikájába.

Amikor visszatért a nagymamája házába, egy kis táskát szorongatott a kezében.

Órákkal később az ablaknál ült, teljesen mozdulatlanul, és a hegyeket bámulta, miközben egyik kezét a hasán pihentette.

Clara terhes volt Diego gyermekével.

És még mindig azt sem tudta, hol keresse.

2. RÉSZ

Diego 12 napig úgy tett, mintha Clara visszatérne.

Az első napon otthagyta a csészéjét az asztalon. A negyediken diszkréten kérdezősködni kezdett felőle. A hetediken rájött, hogy a ház nem azért csendes, mert Clara dühös, hanem azért, mert abbahagyta a várakozást.

Büszkesége omladozni kezdett.

Eszébe jutott egy régi beszélgetés Carmen nagymama házáról, és több városban is érdeklődött, míg rá nem jött, hogy a hegyekben van.

Felnyergelte a lovát, és kiment megkeresni a lányt.

Napokig tartott az út. Kanyargós utakon eltévedt, esőt szenvedett, és éjszakákat töltött a szabadban. Minél messzebbre utazott, annál inkább megértett valamit, ami szégyellte: éveket töltött Clarával anélkül, hogy igazán ismerte volna az emlékeit, a félelmeit, vagy azokat a helyeket, amelyek az otthonát jelentették számára.

Egy kis boltban rátalált Mercedesre, egy idősebb nőre, aki Carmenre emlékeztette.

– Az unokád itt járt néhány hete – mondta neki.

Diego úgy érezte, újra kap levegőt.

De Mercedes hozzátette:

–Nem akarok beleavatkozni olyan dolgokba, amiket nem akarnak… bár az a lány úgy járt, ahogy a nők járnak, amikor elkezdenek valami mást is jobban védeni, mint önmagukat.

Diego megdermedt.

– Hogy érted ezt?

Mercedes némán nézett rá.

És akkor Diego rájött, hogy nemcsak a feleségét veszíthette volna el.

Akár a saját fia életét is elveszítheti.

3. RÉSZ

Diego még napkelte előtt folytatta útját.

Addig a pillanatig azt hitte, Clarát keresi, hogy tisztázzon egy vitát. Hirtelen rájött, hogy ennél sokkal nagyobb a baj.

Évekig elégnek tartottam, ha hajnaltól dolgozom, fizetem a számlákat és fenntartom a parasztházat. Soha nem értettem, hogy valaki elhagyatottnak érezheti magát, miközben egy fedél alatt él mással.

Most minden kilométer más látványt hozott számára.

Klára vacsorával várta.

Clara egy esés utáni sebet kezel.

Clara ébren maradt egy rossz évszakban az olajfaligetben, miközben ő kétségbeesetten számításokat végzett.