És akkor eszébe jutott a saját hangja.

„Ha nem tetszik, menj el.”

A kifejezés kezdett elviselhetetlenné válni számára.

Az ötödik napon talált egy ösvényt, amely egy patak mentén vezetett fel. Mercedes azt mondta neki, hogy két éles kanyar és egy gesztenyefacsoport után felbukkan Carmen régi birtoka.

Diego addig közeledett, amíg füstöt nem pillantott meg a fák között.

Röviddel ezután meglátta a házat.

A tetőn új foltok jelentek meg. A körülötte lévő gyomok eltűntek. Ruhák száradtak a napon, és több sor újonnan ültetett zöldség állt rajta.

Clara nem azért ment oda, hogy elbújjon.

Egy élet kezdődött.

Ez a bizonyosság jobban sújtotta, mint bármilyen szemrehányás.

Aztán kinyílt az ajtó.

Klára egy szennyestartó kosárral távozott.

Piros ruhát viselt, és nagymamája fejkendőjét viselte, ami a haja egy részét eltakarta. Fáradtnak tűnt, de volt valami más az arcán. Egy olyan nyugalom, amire Diego nem emlékezett, hogy látott volna, amíg együtt éltek.

Klára felnézett.

Majdnem kicsúszott a kezéből a kosár.

Diego az út szélén állt, porosan, hosszú szakállal és az utazás nyomaitól megviselt ruhákkal.

Egyikük sem futott a másik felé.

– Megjöttél – mondta a nő.

-Igen.

– Azt hittem, a büszkeséged nem engedi.

Diego lesütötte a szemét.

– Majdnem nem engedi.

Klára egy fa székre tette a kosarat.

– Hogyan találtál rám?

– Olyan dolgokat kérdezek tőled, amiket évekkel ezelőtt kellett volna kérdeznem.

Ez a válasz jobban meglepte, mint a férfi érkezése.

Diego csak két lépést tett előre, majd megállt.

Nem akarta betörni a teret, amit a nő épített.

– Klára, azért jöttem, hogy…

Már majdnem azt mondta, hogy „vigyél haza”.

De mindenre emlékezett, amit útközben tanult.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Ha meg akarsz hallgatni.

Néhány másodpercig hallgatott.

Végül egy padra mutatott a ház mellett.

– Ülj le. Úgy nézel ki, mintha egy hete az egész hegységgel harcolnál.

Diego halkan felnevetett.

Talán most hallott Clara először igazán alázatos nevetést tőle.

Leültek, megfelelő távolságot hagyva maguk között.

Diego Clara munkától megviselt kezére nézett. Aztán tekintete önkéntelenül is lesiklott a hasára.

Látta.

-Igen.

Diego felnézett.

-Igen?

– Várom a gyermekedet.

Néhány másodpercig képtelen volt válaszolni.

Clara talán egy kérdésre, egy mosolyra, valamilyen reakcióra számított.

De Diego eltakarta az arcát a kezével.

Amikor újra ránézett, könnyes lett a szeme.

– Lehet, hogy sosem tudtam volna meg.

-Tudott.

– Miért nem mondtad el nekem?

Klára arckifejezése megváltozott.

– Mert amikor felfedeztem, már itt volt.

– Visszajöhettél volna.

Azonnal felkelt.

– És megint itt van.

Diego túl későn vette észre a hibáját.

– Nem, várj…

– „Visszajöhettél volna.” Mihez tértél vissza, Diego? Hogy minden héten megkérdezd, mikor fogsz megint kirúgni?

– Nem akartam azt mondani…

–Ez mindig is a probléma volt. Sosem akartad kimondani. De megtetted.

Klára mély lélegzetet vett.

–Én is arra gondoltam, hogy visszajövök, amikor megtudtam a babáról. Egy egész éjszakát töltöttem azzal, hogy elképzeltem az arcodat, amikor megtudod. Azt gondoltam, talán egy gyerek megváltoztatná a véleményedet.

Diego hallgatott.

– Aztán rájöttem, hogy őrültség lenne egy gyereket abban a reményben hozni a világra, hogy majd megjavítja azt, amit mi nem tudunk.

Ezek a szavak véget vetettek minden vitának.

– Igazad van – mondta Diego.

Clara látszólag védekezni készült, de ez a válasz lefegyverezte.

„Nem azért jöttem, hogy megmondjam, hogy rosszat tettél, hogy elmentél” – folytatta. „Azért jöttem, mert rájöttem, hogy a házunkat olyan hellyé alakítottam, ahol minden egyes nap ki kell érdemelni a jogot, hogy maradhass.”

Nyelt egyet.

– Pontosan így éreztem én is.

– Most már tudom.

-Jelenleg.

Ez a szó ott lebegett kettőjük között.

Diego azt az éjszakát távol töltötte otthonról.

Clara felajánlotta neki a nemrég kitakarított kis szobát, de a férfi megrázta a fejét.

– Az a hely a tiéd. Én a fészer mellett alszom.

– Nem kell büntetned magad.

– Nem. Csak próbálom megtanulni, hogy nem minden az enyém, csak mert idáig eljutottam.

Másnap reggel Clara rájött, hogy Diego már megjavította a kerítés egy részét, mielőtt ő felébredt.

Nem szólt semmit.

Másnap több tetőcserepet is megjavított.

Aztán kitisztította a kutat.

Soha nem kérdezte meg, mikor térnek vissza.

Soha nem használta a munkát fizetőeszközként a megbocsátásához.

Amikor Clarának pihennie kellett, befejezte a házimunkát. Amikor egyedül akart lenni, eltűnt néhány órára az ösvényen, és sötétedés előtt visszatért.

Egy héttel később már egy ajtót javítottak együtt, amikor Diego letette a kalapácsot.

– Van valami, amit sosem mondtam el neked.

Klára várt.

– Anyukám elhagyott, amikor 8 éves voltam.

Összeráncolta a homlokát.

Diego szinte soha nem beszélt a gyerekkoráról.

„Apám azt mondta, ne kérdezősködjek felőle. Így hát nem tettem. Évekig azt hittem, hogy egy nap visszajön. Aztán úgy döntöttem, jobb, ha nem szorulok senkire túlságosan.”

Klára a fára tette a kezét.

– Ezért rúgtál ki?

-Azt hiszem.

Diego vett egy mély lélegzetet.

–Amikor veszekedtünk, és féltem, hogy elveszítelek, pont az ellenkezőjét tettem annak, amit kellett volna. Azt mondtam, hogy menj el. Mintha azzal, hogy először kitoltalak, megvédenél attól, hogy te dönts úgy, hogy elhagysz.