Reggel 6 órakor léptem be a szobába, miután 8 hónapon át tehetetlenül néztem a fiam lassú leépülését – és döbbenten láttam, hogy felült az ágyban, miközben a húgom remegő kézzel szorongatta a gyógyszeradagolóját. Amikor kérdőre vontam, flegmán odavetette: «A túl sok kérdezősködés tönkreteszi a családokat.» Nem vitatkoztam: elvettem tőle az adagolót, és tárcsáztam a rendőrséget. Ekkor az idős asszony előhúzta a tizenhét éve elhunyt feleségem kék noteszét…

Egy 17 évvel korábbi oldalon egy mondat állt:
„Beatriz ragaszkodik hozzá, hogy aláírjam. Azt mondja, ez csak átmeneti. Nem tudom, kiben bízzak már.”
Ignacio háromszor elolvasta a sort.
Aztán Carmenre nézett.
„Ismerted a feleségemet?”
Carmen becsukta a naplót.
„Sokkal több, mint amit el tudsz képzelni.”
És mielőtt elmagyarázta volna, miért, előhúzott egy fényképet a táskájából, amelyet egy granadai kórház előtt készítettek.
Lucía Carment ölelte.
Közöttük egy harmadik nő állt.
Ignacio azonnal felismerte az arcot.
Beatriz volt az.
3. RÉSZ
Ignacionak több másodpercbe telt, mire elfogadta, hogy a fénykép valódi. Lucía körülbelül 30 éves volt. Carmen sokkal fiatalabbnak tűnt, orvosi egyenruhát viselt. Beatriz félreállt, egy mappával a hóna alatt.
„Mikor történt ez?”
„Két hónappal azelőtt, hogy Lucíát utoljára felvették” – válaszolta Carmen.
Ignacio düh és zavarodottság keverékével nézett fel.
„A feleségem soha nem beszélt nekem rólad.

” „A feleséged sok mindenről próbált beszélni veled.”
A mondat fájt, mert nem volt szemrehányó.
Carmen elmagyarázta, hogy Granadában találkozott Lucíával, amikor mindketten rokonaikat kísérték egy kórházba. Évekkel később Madridban találkoztak újra. Lucía fáradtság-, szédülés- és zavartsági rohamoktól szenvedett, amit mindenki a Valcárcel család üzleti problémái okozta stressznek tulajdonított.
Ignacio akkoriban alig volt otthon.
A család éppen akkor nyitott logisztikai központokat négy tartományban, és ő folyamatosan utazott.
Beatriz volt az, aki sok találkozóra elkísérte Lucíát.
„A felesége aggódni kezdett néhány dokumentum miatt” – folytatta Carmen. „Részvényeket örökölt az apjától, és felfedezte, hogy több bankgarancia is kapcsolódik hozzájuk, annak ellenére, hogy nem emlékezett rá, hogy minden tranzakciót jóváhagyott volna.”
Ignacio tagadta.
„Ez lehetetlen.”
– Pontosan ezt mondták neki. –
Lucía elkezdte átnézni a régi papírokat. Minél többet kérdezősködött, annál inkább egyes rokonai erősködtek, hogy kimerült és zavarodott.

Egy nap sírva hívta Carment.
Beatriz-zel veszekedett.
– Azt mondta, hogy ha bármi történne vele, őrizzem meg azt a naplót.
– És 17 évig őrizted?
Carmen lesütötte a szemét.
– Nem. –
Ez a válasz meglepte Ignaciót.
– Ő maga rejtette el. Csak tudtam, hol keressem.
Lucía a naplót Álvaro emléktárgyainak dobozába tette, mert bízott benne, hogy senki sem fogja elpusztítani a fiú holmijait.
De Carmen bevallott valamit, ami évek óta nyomasztotta.
Amikor Lucía jelenteni akarta a szabálytalanságokat, Carmen azt tanácsolta neki, hogy várjon, amíg világosabb bizonyítékai vannak.
– Féltem, hogy hibázom. Azt hittem, egy befolyásos család elpusztíthat, ha belekeveredek egy olyan háborúba, amit nem értettem. Aztán rosszabb lett az állapota, kórházba került, és végül meghalt. Meggyőződésemmé vált, hogy talán mindenkinek igaza van, és csak képzelődtem kapcsolatokról ott, ahol nem voltak.
– És most?
„Most már nyolc hónapja hasonlókat hallok.”

Álvaro véletlenül találta meg Carment, három héttel azelőtt, hogy gyakorlatilag ágyhoz kötötték volna. A nevét egy régi kártyán találta meg anyja papírjai között.
Felhívta.
Nem tudott sokat magyarázni.
Csak annyit mondott:
„Azt hiszem, anyám megpróbált kideríteni valamit, mielőtt meghalt.”
A beszélgetés után Beatriz még jobban elkezdte irányítani a látogatókat.
Carmen kétszer is megpróbált bejutni a házba.
Először a biztonságiak küldték el.
Másodszor Ignacio személyesen küldte el.
Az előző este már harmadszor próbálkozott.
„Miért nem mondtad el mindezt az elejétől fogva?” – kérdezte Ignacio.
Carmen egyenesen ránézett.
„Mert amikor megérkeztem, nem kérdezted meg, amit tudok. Megnézted a ruháimat, meghallgattad a vezetéknevemet, és eldöntötted, milyen nő áll előtted.”
Ignacio összeszorította az ajkait.
Kellemetlen tisztán emlékezett a jelenetre.
Carmen egy régi kézitáskával és egy virágos zsebkendővel érkezett, mert egy családi ünnepségről jött. Látott egy idősebb cigányasszonyt a kastélya előtt,

és anélkül, hogy ismerte volna, azt feltételezte, hogy babonákat hordoz.
Még azt is mondta:
„A fiamnak orvosokra van szüksége, nem mesékre.”
Most szégyellte magát.
„Jogában volt kidobni a házából” – folytatta Carmen. „Amihez viszont nem volt joga, az az volt, hogy azt feltételezze, ránézésre tudom, mit fogok mondani.”
Ignacio nem próbált mentegetőzni.
Még aznap délután felbérelt egy teljesen független orvosi csapatot, és kérte Álvaro összes kezelésének és vizsgálatának felülvizsgálatát az első naptól kezdve.
Gyorsan felszínre kerültek az ellentmondások.
Ismétlődő bejegyzések voltak.
A kezelési ütemterveket aláírás után módosították.
Az adagokat olyan emberek rögzítették, akik azt állították, hogy nem ők adták be őket.
És mindenekelőtt olyan jelentések, ahol Álvaro saját szavait értelmezték újra.
Amikor azt mondta:
„Bizonyos látogatások után rosszabb lesz az állapotom”, ez állt benne:
„A beteg megszállott asszociációkat alakít ki a környezetével.”
Amikor megkérdezte, hogy miért néznek ki másképp egyes gyógyszerek, ezt írta:
„Növekvő bizalmatlanság a kezeléssel szemben.”
Amikor kérte, hogy lássa a saját eredményeit, valaki megjegyezte:
„A kontroll viselkedése szorongással jár.”
Aznap este hívták a háziorvost, Dr. Sergio Maldonadót.
Ignacio ugyanannak a jelentésnek két példányát tette elé.
„Magyarázza el, miért nem egyeznek.”
Maldonado elsápadt.
Először adminisztratív hibákról beszélt.
Aztán az előzetes verziókról.
Végül a válla megroggyant.
– Beatriz megkért, hogy egyszerűsítsek bizonyos megfigyeléseket.
– Egyszerűsítsek? –
Azt mondta, Álvaro egyre jobban a céges ügyek megszállottja lett. Hogy bizonyos jegyzetek elolvasása ronthatja az állapotát.
– És beleegyezett?
– Ő a nagynénje. Mindig megbízott benne.
Ignacio a tenyerével az asztalra csapott.
– Maga volt az orvos!
– És maga volt az apja.