Mielőtt még a térdei a padlót érték volna, kikaptam a géppisztolyt az elgyötört ujjai közül, megfordítottam, és a nehéz acéltussal a koponyája aljára csaptam. Egy halom haszontalan taktikai felszereléssé omlott össze.

Három másodperc. Ennyi kellett hozzá.

A másik öt fegyveres megdermedt. Az agyuk egyszerűen nem tudta feldolgozni a vizuális adatokat. Az irányítójukat épp most bombázta szét egy szakadt menyasszonyi ruhát viselő nő.

– Sarah… – suttogta Daniel a padlóról, elcsukló hangon. Tágra nyílt, rémült szemekkel meredt rám, egy idegenre. De a sokk hatása lassan elmúlott az ellenségen, és már csak másodperceim voltak, mielőtt a levegő megtelt ólommal.

6. fejezet: A lovasság

„MARADJATOK LENT ÉS KÚSSZATOK AZ AJTÓKHOZ! MOZGÁS!” – ordítottam a tömegre, hangom a dísztér tekintélyét sugározta.

Erősen belöktem Danielt a felborult vendéglátóasztal mögé. Két fegyveres a jobb oldalamon lerázta magáról a kábulatot, és felemelték a fegyverüket. A vállamhoz emeltem az elfogott MP5-öst, ellenőriztem a hátteret, és precíz, kontrollált tűzsorozatot adtam le. Szikrák repültek a kőből készült virágládákból, ahol fedezékbe menekültek. A gyönyörű fogadtatás most háborús övezetté változott. Az asztaldíszek tollai hóként szálltak a levegőben, keveredve a kordit szagával.

Jake átcsúszott a kőpadlón, és keményen a mellettem lévő asztalnak ütközött. Egy lopott pisztolyt szorongatott a kezében, arcán gonosz vigyorral.

„Megpróbáltam elmondani neked, kishúgom!” – kiáltotta a sikolyok túlharsogásában.

„Nézd meg a hatosodat, Jake! Mentsd el az előadást!” – kiáltottam vissza, miközben a fegyverem tárját ellenőriztem. „Gratulálj?”

„Három aktív errefelé. Legalább egy betört a ház belsejébe.”

A taktikai térképem azonnal frissült. A teraszon maradt ellenséges erők a hatalmas kültéri bárpult mögé szorultak. Tűzvonalat próbáltak létesíteni, hogy elvágják a kúriába vezető visszavonulási utat.

– A küszöbön állnak – mondtam Jake-nek, miközben a tekintetemmel az árnyékokat fürkésztem. – Nem törődnek a vendégekkel. Azt akarják, hogy Daniel meghaljon, vagy elfogják. Mi tartjuk a vonalat.

Daniel a szakadt ujjamat kapargatta. „Sarah! Mi a fene történik? Honnan tudod, hogy kell ezt csinálni?!”

Ránéztem a férjemre. Működőképesnek kellett lennie, nem lefagyottnak. „Daniel, figyelj rám! Össze kell szedned a szüleidet és Amandát. Vidd be őket a megerősített borospincébe, és zárd be az acélajtót. Ne gyere ki, amíg nem adok jóváhagyást. Érted?”

„Nem hagylak itt!” – kiáltotta, pánik csengett a hangjában.

– Nem vagyok én kisasszony, Dániel. Én vagyok a lovasság! – csattantam fel lángoló szemekkel. – Rajt!

Kitörtem a fedezékből, a szétszórt székeket és az összetört asztalokat használva fedezékként. Egy ragadozó kecsességével mozogtam, balra oldalazva. A bárhoz legközelebb álló ellenséges személy nem vett észre, hogy jövök. Két elfojtott lövés a középpontba, és keményen a földre zuhant.

Így ketten maradtak a teraszon. De a csatatér dinamikája drasztikusan megváltozni készült.

A füstön és a félhomályon keresztül megláttam Catherine-t és Amandát. Nem jutottak el az ajtóig. A terasz közepén egy díszes márványszökőkút mögött kuporogtak, oldalról teljesen védtelenül. Catherine hisztérikusan zokogott. Amanda anyjába kapaszkodott, a rémülettől megbénult.

Az egyik megmaradt fegyveres észrevette őket. Felismerve, hogy elsődleges célpontja elérhetetlen, megfordult, és fegyverét a két védtelen nő felé emelte, azzal a szándékkal, hogy túszokat ejtsen, vagy egyszerűen csak járulékos kárt okozzon.

Abban a pillanatban választhattam. Ők voltak azok a nők, akik kigúnyoltak, lekicsinyelték a családomat, és megpróbáltak értéktelennek éreztetni velem. Maradhattam volna fedezékben. Taktikailag is igazolhattam volna.

De ezek Dániel véréből származtak. Ami azt jelentette, hogy az enyémek voltak, akiket meg kellett védenem.

Kitörtem a fedezékből, és átrohantam a terasz nyílt felületén. „HÉ!” – ordítottam, a lehető legnagyobb célponttá válva. A fegyveres rám célzott, ujja megfeszült a ravaszon.

7. fejezet: Az utóhatás és az igazság

A fegyveres meghúzta a ravaszt. Kődarabok robbantak a lábam közelében, miközben a lövedékei követtek. Fejjel előre vetettem magam, és a hatalmas, többszintes esküvői torta mögé csúsztam. A torta golyózápor alatt felrobbant, vaníliamázzal, pörgött cukorral és gipsszel hintve be.

„CATHERINE! KELJ FEL ÉS FUSS!” – sikítottam.

Nem tudott mozdulni. A tekintete üveges volt a döbbenettől. A fegyveres elejtette az üres tárat, és egy frisset csapott be. Megkerülte a szökőkutat, közeledett a nőkhöz, fegyverét Catherine fejére szegezte.

Nem volt tiszta esélyem. Csökkentenem kellett a hátrányomat.

A torta romjai közül kikászálódtam, elhagytam a puskámat, és előrántottam egy harci kést, amit az első őrtől szereztem meg. Épp akkor ugrottam elő az árnyékból, amikor a fegyveres felemelte a fegyverét.

Oldalról nekicsapódtam, a vállammal a bordáit vájtam. Ahogy megbotlott, átkaroltam a nyakát, és egy tankönyvi fojtófogást alkalmazva, egyidejűleg a kés markolatával a halántékába döftem. Visszaforgatta a szemét, és holt súllyal a kőnek dőlve összeesett.

Csend telepedett a teraszra, csak a közeledő szirénák távoli jajveszékelése és a beérkezett vendégek elfojtott zokogása hallatszott.

Felálltam, ziháltam, és letöröltem az arcomról a cukormázat és a támadó vérének egy kis kenetét. Lenéztem Catherine-re.

Felnézett rám. Makulátlan haja olyan volt, mint egy madárfészek. Dizájnerruhája tönkrement. De a tekintete alapvetően megváltozott. Az arrogancia eltűnt, helyét egy eget rengető felismerés vette át.

– Te… te mentettél meg minket – suttogta Catherine remegő hangon.

Lehajoltam, és felé nyújtottam egy kérges, zsírfoltos kezem. – Tudsz járni, Catherine?