2. rész.
Elias nem aludt. Addig nézegette a telefonján a fotókat, amíg meg nem talált egy mappát a telek nevével. Raimundo térképeket, műszaki látogatásról származó számlákat és e-mailek másolatait mentette el. Nyilvánvalóan a bank megbízást adott egy tanulmány elkészítésére a gát melletti földterületről, amikor több mezőgazdasági hitelt értékelt. Raimundo kérte, hogy lássa a földterületéhez tartozó részt. Homályos választ kapott: ásványlelőhelyeket észleltek, de nem tudták meghatározni az értéküket.
Az utolsó fotón az apja által írt üzenet látható: „Claudio ismét megkérdezte, hogy eladnám-e a patak partját. Nemet mondtam.”
Lucía a fia mellett ülve olvasta fel a mondatot.
– Soha nem beszélt nekem erről.
– Talán ki akarta próbálni, mielőtt reménykedünk benne.
– Talán tudta, hogy Montero nyomást gyakorol rá, és nem akart minket aggódni.
Elias elvitte a kövekről szóló jelentést és a dokumentumokat Viviana Salazarnak, a laboratórium által ajánlott ügyvédnek. Először is elmesélte, mit látott a gátnál: a víz hirtelen érkezett, Claudio még hajnal előtt megjelent, és a többi parcella nem szenvedett hasonló károkat.
Viviana anélkül hallgatott, hogy győzelmet ígért volna. Szétválogatta a tárgyakat az asztalán. A kölcsönt és a behajtás fenyegetését össze kellett vetni a bank dokumentumaival. Az árvízhez gát üzemeltetési feljegyzésekre és független elemzésre volt szükség. Az opállelet komoly tanulmányokat igényelt, és a jövőbeni kiaknázásnak a megfelelő eljárásokat kellett követnie.
„Még mindig nem tudjuk, mit akart Montero csinálni” – mondta. „Azt tudjuk, hogy érdeklődött a földed megvásárlása iránt, és hogy olyan információkkal rendelkezett, amelyeket te nem kaptál meg teljes körűen.”
Eliasnak eszébe jutott a kisteherautó, ami az elárasztott kukorica előtt parkolt. El akart menni a bankba, és megmutatni a fényképeket Claudiónak. Viviana megkérte, hogy őrizze meg az eredeti dokumentumokat, és engedje meg, hogy írásban kérje a dokumentációt.
Amíg vártak, Elias másik bevételi forrást keresett. Egy nagybátyja kölcsönadott neki egy kis földet zöldségtermesztésre, Lucia pedig lekvárt kezdett árulni a szabadtéri piacon. Elias elfogadta a segítségüket, bár minden egyes befizetés, amit Lucia a háztartásnak adott, arra emlékeztette, hogy mit veszített az árvízben.
A faluban néhány szomszéd rájött a kövekre. Egy vevő készpénzzel érkezett, és felajánlotta, hogy nyugta nélkül elviszi az összes mintát. Elias kidobta a konyhából. Az anyja, aki a telek eladását szorgalmazta, becsukta az ajtót a férfi mögött.
„Nem fogom hagyni, hogy ezt is elvegyék tőled” – mondta.
Viviana megszerezte a gát nyitási naplóját. A vihar alatt az automatikus rendszer fokozatos kioldást javasolt. Ehelyett valaki szélesebb körű kézi nyitást engedélyezett. Nora Pineda vízépítő mérnök összehasonlította az üzemórákat a folyásirányban mért vízszinttel.
„Az eső megmagyarázza, miért kellett kiengedniük a vizet” – mondta nekik. „Azt nem magyarázza meg, miért engedtek ki ennyi vizet ilyen rövid idő alatt. Szükségem van az üzenetekre és a parancsokra abból a műszakból, hogy kiderítsem, ki hozta meg a döntést.”
Elias kihajtotta a terület térképét. A terep egy íve az ő telke felé irányította az áramlatot. Nora rámutatott, hogy az ott koncentrálódó kár összhangban van a villámcsapással, bár ez még mindig nem bizonyítja, hogy bárki is konkrétan őt akarta volna célba venni.
Viviana ezután megkereste azt a céget, amely az ásványkincsek feltárását végezte. Claudio egy másik cégen keresztül részesedéssel rendelkezett benne. A tanulmány térképe az Arroyo de los Cruz patak menti területet jelölte meg különösen érdekes területként. A dátum megelőzte a kezdeti vételi ajánlatát.
– Tudtam, hogy többet ér – mondta Elias.
– Tudtam, hogy többet érhet – helyesbített Viviana. – Most ki kell derítenünk, mit kezdett ezzel az információval.
Elias hazaért, és Luciát találta, amint Raimundo papírjait átnézi. Volt benne egy, az apjának címzett, Claudio által aláírt vételi ajánlat, még alacsonyabb összegről, mint amit Eliasnak ajánlottak. Elutasította. Hónapokkal később megújította öntözési hitelét ugyanennél a banknál.
Lucía sokáig őrizetében tartotta a dokumentumot.
„Azt hittem, apád azért titkolja a problémáit, mert szégyelli a pénzét. Az utolsó napig követeltem, hogy mindent mondjon el.”
– Maradni akartam.
– Hagynia kellett volna, hogy segítsünk neki.
Eliasnak nem volt válasza. Gyerekként hitte, hogy az apja bármit meg tud oldani. Most egy fáradt férfit látott, aki titokban készített fényképekkel és alig egyensúlyban lévő számlákkal szembesíti a bankot.
Eliasra nehezedő nyomás fokozódott. Claudio felhívta, hogy fizetési határidőt követeljen. Amikor a fiatalember megemlítette, hogy az ügyvédje felülvizsgálja a kölcsönt, a bankár így válaszolt:
„Az a föld évek óta elveszi az életüket. Apádnak volt lehetősége elmenni. Neked is megteheted.”
Viviana hivatalos kérelmet nyújtott be a gát nyilvántartásának megőrzése érdekében, és kérte a kölcsön feltételeinek felülvizsgálatát a behajtási intézkedések megtétele előtt. A vízügyi hatóság vizsgálatot indított a kézi kibocsátás ügyében. Az aznap reggel szolgálatban lévő üzemeltető egy interjú során megerősítette, hogy telefonon kapta a parancsot a gát bizottságának egyik tagjától.
A név a kutatócég dokumentumaiban a Claudio neve mellett szerepelt.
Másnap Viviana megkapta a bankár munkahelyi számlájáról visszaszerzett üzenetek másolatait. Elias elolvasott egyet, amely a vihar előtti napon keltezett: „Ha a Cruz-parcella használhatatlanná válik ebben a szezonban, akkor elfogadja az ajánlatot, mielőtt egyáltalán megnézné a jelentést.”
3. rész
Elias annyiszor elolvasta az üzenetet, hogy végül kívülről tudta. Viviana megkérte, hogy tegye le a telefonját az asztalra.
