„Ez összeköti az árvizet a vásárlással” – mondta. „Átadjuk a teljes dokumentumláncot. Ne egyedül foglalkozzon ezzel a problémával.”

A vizsgálat áttekintette a hívásokat, az üzemeltetőnek küldött utasításokat, valamint a kutatócég és a gáthoz kapcsolódó emberek közötti mozgásokat. Claudio kezdetben azt állította, hogy biztonsági okokból javasolta a víz kiengedését. Ez a magyarázat azonban meggyengült, amikor felszínre kerültek az üzenetei a földterületről és a megvásárlását felajánló ajánlata előtt megrendelt térképekről.

A bank megpróbálta folytatni a tartozás behajtását, mintha mi sem történt volna. Viviana vitatta a vitatott vádakat, és időpontot egyeztetett Elías számára, hogy áttekinthesse a számláit anélkül, hogy elhamarkodott adásvételi szerződést írna alá. A biztosítótársaság a hidraulikai tanulmány kézhezvétele után frissítette az értékbecslését. Ezek a lépések egyike sem hozta vissza a kukoricát, de megakadályozták, hogy egyetlen elveszett termés meghatározza a föld sorsát.

A történet eljutott más gazdákhoz is. Az egyik környékbeli család olyan vásárlási megbízásokat hozott, amelyeket egy aszályos időszak után kaptak. Egy másik olyan számlákat mutatott nekik, amelyeket soha nem tudtak rendezni a bankkal. Elias meghallgatta a gyermekkora óta ismert szomszédok történeteit, és rájött, hogy az apja talán látta ennek a mintázatnak a részét.

Claudiót elmozdították bankigazgatói posztjáról, amíg a nyomozás folyamatban volt. A hatóságok megvizsgálták a gátnál történt beavatkozást és a földvásárlással kapcsolatos tranzakciókat. Elias kárainak rendezése később történt, olyan kompenzációval, amely lehetővé tette számára, hogy felújítsa házát, fedezze jogos hiteltörlesztéseit és újratelepítse földjét. Nem kellett átruháznia a telek tulajdonjogát. Viviana ragaszkodott ahhoz, hogy a megállapodás minden dokumentuma egyértelműen különbséget tegyen az árvíz, a hitel és a kövek potenciális értéke között.

Egy független geológiai cég átvizsgálta a patak környékét. Nagyobb opállerakódást találtak, mint a kezdeti minták, bár nem mindegyik volt alkalmas ékszerkészítésre. Elias ajánlatokat kapott az érdeklődő cégektől. Vivianával és szakértőkkel együtt meghallgatta őket, akik elmagyarázták a vízre, a termőföldre és a közeli családokra gyakorolt ​​lehetséges hatásokat.

Túlságosan is tisztán emlékezett rá, hogy mennyibe került neki egy, a kukoricaföldjétől távol hozott döntés a gáttal kapcsolatban. Ezért utasított vissza minden olyan javaslatot, amely azonnal megkezdte volna a kitermelést. Követte a szükséges eljárásokat, környezeti hatástanulmányokat kért, és minden lehetséges munkálatot megbeszélt a patakon élő szomszédokkal. A bánya jövőjének eldöntése időbe telne; a kukoricaföldnek nem kellett várnia.

A következő tavasszal Elias újra vetett. Lucia segített neki elvetni az első magokat egy olyan sávba, ahol a talajnak több munkára volt szüksége a regenerálódáshoz. Egy pillanatra megállt, keze földben ázott.

„Megmondtam apádnak, hogy adja el, ha rosszra fordulnak a dolgok” – vallotta be. „Dühös lett rám. Azon gondolkodtam, hogy mit fogunk enni a következő hónapban.”

– Én is így gondoltam az árvíz után.

– Örülök, hogy nem kellett döntened abban a 45 napban.

Elias a földhöz támasztotta a kapát. Hónapokig keresett egy kifejezést, ami megmagyarázná, miért őrizte meg apja a fényképeket anélkül, hogy szólt volna neki. Már nem számított rá, hogy megtalálja. Raimundo félt, hibákat követett el, mégis tovább művelte a földet, hogy a fia eldönthesse, mitévő legyen vele.

A kompenzációjuk egy részéből Elías és Viviana konzultációkat szervezett a gazdáknak, akiknek hiteleket vagy vételi ajánlatokat kellett felülvizsgálniuk. Lucía felajánlotta azt a szobát, ahol régen szerszámokat tartottak. A családok kopott mappákkal, kilazult nyugtákkal és olyan kérdésekkel érkeztek, amelyeket féltek feltenni a banknak. Elías nem mondta el nekik, hogy minden ajánlatnak van egy csapda. Adott nekik egy asztalt, időt az olvasásra, és megadta valakinek az elérhetőségét, aki elmagyarázhatta a dokumentumokat, mielőtt aláírták volna.

Majdnem egy évvel az árvíz után ismét azon a folyóparton találta magát, ahol Claudio leparkolta a teherautóját. A túloldalon fiatal kukorica nőtt. A patak alacsonyan hömpölygött a kövek között, felfedve az árvíz által feltárt sziklatömböt.

Elias felvett egy közönséges követ, és forgatta az ujjai között. Nem csillogott. Letette a kerítés mellé, és a frissen kihajtott sorokra nézett.

Lucía ebédre hívta a házból. Felvette, hogy jön, és még egy pillanatig állt, hallgatva a víz csobogását. Emlékezett Claudio hangjára, aki biztosította arról, hogy látni fogja, ahogy minden, amit a családja épített, eltűnik. Aztán becsukta a kaput, és Raimundo háza felé indult, miközben mögötte tovább nőtt a kukorica.