1. RÉSZ

Egy hatéves kislány szavaira egy milliók kezeléséhez hozzászokott férfi egy szerződésekkel teli mappát ejtett a földre.

– Anya, itt maradhatunk karácsonykor? Nincs otthon semmi kaja.

Lucía Ortega mozdulatlanul állt, felmosóval a kezében, egy luxusétterem üres étkezőjének közepén Madrid Salamanca negyedében. Majdnem este fél 11 volt, szenteste. Az utolsó poharakat is leszedték, a gyertyákat eloltották, és az ablakokon túl az Alcalá utca fényei továbbra is pislákoltak, mintha az egész városnak lenne egy meleg helye, ahová visszatérhetne.

Nem, Lúcia.

Az elmúlt hét hónapban éjszaka dolgoztam egy külső takarítócégnél. Akkor érkeztem, amikor a pincérek végeztek, felmostam a padlót, megtisztítottam az ablakokat, kiürítettem a szemeteseket, és még a reggeli konyhai személyzet érkezése előtt távoztam. Ennek a beosztásnak egy előnye volt: senki sem kérdezett túl sokat.

Azon az estén nem találtam senkit, akire Martinát hagyhattam volna.

A kislány a szoba hátsó részében aludt, anyja kabátjába burkolózva, egy rózsaszín hátizsákot szorongatva. Lucía abban reménykedett, hogy gyorsan végez, és visszatérhet vele a vallecasi kis lakásba, ahol kilenc napja nem volt fűtés.

Azt hittem, egyedül vannak.

Amíg meg nem pillantotta Javier Valdést a bárpultnál.

Az étteremtulajdonos, egy szállodalánc alapítója és egyike azoknak az üzletembereknek, akiknek az arca pénzügyi magazinokban jelent meg, egy mappát tartva a kezében dokumentumokat nézett át. Lucía gyomra összeszorult.

– Valdés úr, sajnálom. Nem volt senkim, akire rábízhattam volna. Senkit sem fog zavarni. Már majdnem végeztem.

Javier a különszoba felé nézett.

-Nem probléma.

Lucia lassan reagált.

-Nem?

– Békésen fejezd be.

Elmehetett volna, de maradt. Úgy tett, mintha újságot olvasna, miközben Lucía leszedte az utolsó néhány asztalt. Időnként Martinára pillantott.

Aztán a lány felébredt.

Lucia odafutott hozzá.

– Drágám, aludj vissza. Rögtön indulunk.

Martina felült, még félálomban, és a füzérekre, a bejárat melletti feldíszített fára és a makulátlan asztalokra nézett, amelyek néhány órával korábban még családokkal voltak tele.

– Anya, itt maradhatunk karácsonykor?

Lucia nyelt egyet.

– Nem tehetjük, drágám.

– De meleg van itt.

– Tudom.

Martina lehalkította a hangját, mintha titkot árulna el.

– És otthon már nem maradt kaja.

Lúcia lehunyta a szemét.

Hetekig talált ki vacsorákat, azt állítva, hogy már evett a munkahelyén, egyetlen omlettből két étkezést csinált, és a fizetési értesítéseket egy fiókban rejtegette. Az egyetlen dolog, amit nem tudott elrejteni, egy majdnem üres hűtőszekrény volt.

– Nem mondtál semmi rosszat – suttogta, és átölelte a lányát.

Aztán egy csattanást hallott.

Javier mappája a padlón hevert.

Szánalom nélkül, de furcsa, szinte fájdalmas arckifejezéssel nézett rájuk. Összeszedte a papírokat, meglátott egy bizonyos lapot, összeszorította az állkapcsát, és szó nélkül kiment a konyhába.

Egy perccel később fiókok, edények és serpenyők zörgése hallatszott, és egy hűtőkamra ajtaja kinyílt.

Lucia zavartan felállt.

– Mit csinál? – kérdezte Martina.

Lúcia nem tudta.

Tizenöt perccel később kinyílt a konyhaajtó.

Javier két gőzölgő tányérral a kezében jelent meg.

De a bárpulton ezt a lapot külön hagyta a többitől.

A felső sarokban pedig egy név volt tisztán olvasható: Lucía Ortega.

2. RÉSZ

Javier sült csirkét, krumplipürét, zöldbabot és meleg kenyeret tett eléjük.

Martina úgy nézett a tányérra, mintha egy lehetetlen ajándék lenne.

– Nekünk való?

– Délután 2 órára – válaszolta.

Lucía megpróbált visszautasítani, de Javier határozott maradt.

– Ez nem alamizsna. Ez vacsora. És kihűl, ha tovább veszekedünk.

Martina most először mosolygott.

Miközben ettek, megkérdezte, hogy a gazdagok is mosogatnak-e. Javier röviden felnevetett.

– Ha elromlik a mosogatógép, akkor igen.

Aztán a lány megkérdezte, hogy vannak-e gyerekei. A férfi lesütötte a szemét.

-Nem.

– Akartad őket megkapni?

Javiernek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Egy ideje igen.

Amikor végeztek, ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye őket. Húsz perccel később egy régi épület előtt álltak Vallecasban. Belépve a lakásba, Javier látta, hogy a radiátor le van kötve, egy matrac van a falnak támaszkodva, és a hűtőszekrény majdnem üres.

Aztán felfedezett egy fényképet Martina ágya mellett felragasztva.

Lucia 7 évvel ezelőtt terhesnek tűnt, széles mosollyal ölelt át egy férfit.

Javier sápadt arccal közeledett.

-Ki ő?

– A bátyám, Sámuel.

Javier keze remegni kezdett.

– Samuel Ortega?

Lucia összevonta a szemöldökét.

-Igen.

Javier lassan leült.

– A bátyád húzott ki egy összetört autóból az A-2-es autópályán 8 évvel ezelőtt.

Lucia lélegzete elállt.

Sámuel még aznap éjjel életét vesztette.

Javier felnézett rá.

– És mielőtt megérkezett a mentő, csak egyetlen dolgot kért tőlem.

3. RÉSZ

Lucía nem válaszolt. Néhány másodpercig csak a hűtőszekrény halk zümmögése hallatszott.

Javier tovább nézte a fényképet.

„Samuel talált rám a mentők előtt” – mondta végül. „Az autóm a Torrejón közelében lévő felhajtónak ütközött. Csapdába estem, és füst kezdett ömleni a motorból. Megállította a furgonját, betört egy ablakot, és sikerült elvágnia a biztonsági övemet.”

Lucia érezte, hogy a lábai elengedik.

A családjában Samuel balesetét mindig abszurd tragédiaként beszélték el. Tudták, hogy segíteni állt meg, de sosem tudták meg, ki volt a sofőr.

– Te voltál az a férfi?

Javier bólintott.

– Én voltam az az ember.

Lucia a falnak támaszkodott.

Javier folytatta: