Samuel visszament az autóhoz, mert azt hitte, hogy van még valaki bent. Nem volt. Amikor visszatért, az egyik jármű elvesztette uralmát a nedves úton. Mindez nagyon gyorsan történt.

Lucía lehunyta a szemét. Nem akart semmilyen emléket. Nyolc éve próbált élve emlékezni a bátyjára, de azon az éjszakán nem.

– Ezt nem kell mondanod nekem.

-Igazad van.

Javier lehalkította a hangját.

– De muszáj elmondanom, mit mondott.

Lúcia ránézett.

– Megragadta a kabátomat, és azt mondta: „A húgom, Lucia terhes. Ha nem jutok ki ebből, nem akarom, hogy egyedül legyen.” Aztán arra kényszerített, hogy ismételgessem a nevedet.

Lucia úgy érezte, egy régi fájdalom tör fel benne.

Amikor Samuel aznap délután elment, a lány 25 éves és néhány hetes terhes volt. Martina még alig létezett bárki számára. Samuel volt az egyetlen, aki tudta, hogy a lány apja eltűnt, miután megtudta a terhességet, és hogy Lucía rettegett.

„Miért nem jöttél el soha?” – kérdezte.

Nem sikított. És pontosan ezért hangzott a kérdés keményebben.

Javier mély lélegzetet vett.

– Megpróbáltam.

Lucia szárazon felnevetett.

„33 éves vagyok. Hónapok óta kihagyok étkezéseket, hogy a lányom vacsorázhasson. Szóval, ha megpróbáltad, nem sikerült túl jól.”

Javier védekezés nélkül elfogadta az ütést.

-Nem.

Elővette a telefonját, és kinyitott egy dokumentumokkal teli mappát.

Aztán elmagyarázott valamit, ami még jobban megdöbbentette.

Felépülése után Javier megbízta tanácsadóit, hogy találják meg Samuel családját. Emellett létrehozott egy 120 000 eurós magánalapot is, hogy segítsen húgának és a babának, akiről beszélt. Ez nem jogi kártérítés volt, és nem is a hallgatásának megvásárlására szolgált. Javier szerint ez volt az egyetlen módja annak, hogy akkoriban betartsa az ígéretét.

De a pénz sosem érkezett meg.

Évekig korábbi pénzügyi igazgatója arról számolt be, hogy Lucía Ortega felkutatása sikertelen volt. Címváltozások történtek, egy második vezetéknevet helytelenül regisztráltak, és a cím elavult volt. Javier, akit teljesen lekötött a cége, és meg volt győződve arról, hogy szakemberek kezelik az ügyet, végül arra jutott, hogy a keresés kudarcot vallott.

– Ez nem mentesít a felelősség alól – mondta Lucía.

-Nem.

A válasz ismét lefegyverezte.

– Magamnak kellett volna ellenőriznem.

Javier Martinára nézett, aki elaludt a matracon.

– És ma este valami rosszabbra bukkantam.

Lucía emlékezett a bárpulton lévő papírlapra.

– A nevem.

-Igen.

Javier elmagyarázta, hogy három hetet töltött azzal, hogy áttekintse az éttermei által alvállalkozóként foglalkoztatott több cég számláit. Eltérés mutatkozott aközött, hogy mennyit fizetett a csoport az egyes éjszakai műszakos munkásoknak, és mennyit kaptak a munkavállalók ténylegesen.

A boríték egy előzetes jelentést tartalmazott.

Lucía Ortega neve szerepelt az egyik oldalon.

A takarítócég óránként 24 eurót számolt fel az étteremnek. Lucía 9,10 eurót kapott. Ezenkívül öt hónapon keresztül kiszámlázták az éjszakai műszak és a szabadságpótlékokat, de ezek soha nem jelentek meg a fizetési jegyzékein.

„Ez már komolynak tűnt nekem” – mondta Javier. „De amikor meghallottam a Martina nevet, újra megnéztem a nevet. Aztán megláttam a fényképet.”

Lucíát harag és szégyen vegyes érzés kerítette hatalmába.

– Szóval valaki meggazdagodott, miközben én pénzt számolgattam.

– Úgy tűnik, igen.

– És mit fogsz csinálni?

–Amit korábban kellett volna tennem. Mindent átgondolni.

Lucia keresztbe fonta a karját.

– Nem akarok csekket, hogy jobban érezd magad.

Javiernek néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

– Akkor nem fogad el olyan csekket, ami nem a tiéd.

Ez a mondat megváltoztatta a beszélgetés hangvételét.

Másnap reggel Javier két emberrel tért vissza: egy munkaügyi jogásszal a csoportból és egy HR-technikussal. Nem hozott ajándékokat. Nem hozott játékokat. Nem hozott fotósokat.

Lucía ezt jobban értékelte, mint bármelyik karácsonyi kosarat.

Az ügyvéd elmagyarázta, hogy az étterem ideiglenesen felfüggeszti a takarítócéggel kötött szerződését, és felülvizsgálja az összes alkalmazott bérszámfejtését, munkaidejét és kifizetéseit. Ha a szabálytalanságokat bebizonyosodik, követelik a tartozást, és közvetlenül fedezik a különbözetet, amíg az eljárás folyamatban van.

Lucia szó nélkül hallgatta.

Amikor befejezték, Javier egy mappát hagyott az asztalon.

– Ez más.

Belül nyolc évvel korábbi dokumentumok másolatai voltak: levelek, címkutatások, egy alapkezelő cég jelentései, valamint az alap létrehozása Samuel Ortega örököseinek nevére.

Lucia hideg kézzel lapozott.

Aztán talált valamit, ami miatt megállt.

Egy aláírás.

A keresés „a felkutatás lehetetlensége” miatti lezárásáért Álvaro Valdés, Javier unokatestvére, akkoriban a csoport pénzügyi igazgatója volt felelős.

– Még mindig veled dolgozik?

Javier megrázta a fejét.

– 3 évvel ezelőtt elment.

-Mert?

— Belső ellenőrzéshez.

Lúcia felnézett.

Javier nem szépítette a válaszát.

– Átirányított kifizetéseket és hamis számlákat fedeztünk fel. Nem álltak veled kapcsolatban, legalábbis azt hittük. Volt egy kártérítési megállapodás, majd elhagyta a céget.

Lucia ismét az aláírásra nézett.

– Gondolod, hogy megtartotta Sámuel pénzét?

– Nem. Az ügy érintetlen marad. De úgy hiszem, soha nem végezte el a munkát, hogy megtalálja önt, majd meghamisított néhány jelentést, hogy lezártnak tűnjön.

-Mert?

— Még nem tudom.

Hat nappal később több e-mail is tisztázta az igazságot. Álvaro Lucía keresését Javier „érzelmi megszállottságának” nevezte, és elrendelte annak leállítását, mivel 120 000 euró átadása abszurd precedenst teremtett számára. Nem lopta el a pénzt: jelentéseket hamisított, hogy úgy tegyen, mintha nem találnák meg.