Ethan az előszobában várt.

Tökéletesen nézett ki.

Vasalt ing.

Aggódó szemek.

Nyitott karokkal.

Egy pillanatra a testem eszembe jutott, hogy szeretem őt.

Automatikusan felé akart mozdulni.

Hogy vigaszt találjak az ő alakjában.

Ez volt az árulás legkegyetlenebb része.

A szív nem szűnik meg felismerni azt, aki összetörte.

Ethan magához húzott a karjaiba.

„Miért nem hívtál? Én küldtem volna az autót.”

Az arcom a mellkasához simítottam, és hallgattam a szívverését.

Állandó.

Gondtalan.

– Csendben akartam jönni – mondtam.

Megcsókolta a homlokomat.

Ajkai ugyanazt a bőrt érintették, amelyet előző este elárult.

„Kimerültnek tűnsz.”

„Az vagyok.”

„Az üzleti utak túl sok neked.”

Ott volt.

A ketrec szelíd kezdete.

Felnéztem rá, és fáradtan elmosolyodtam.

„Lehet, hogy igazad van.”

A tekintete megenyhült az elégedettségtől.

Bevezetett a nappaliba.

A kanapé ki volt takarítva.

A borospohár eltávolítva.

Vanessának semmi nyoma nem maradt, csak a parfümöm halvány szelleme a levegőben.

Grace belépett a teával.

Nem nézett rám.

Nem remegett.

Úgy tette le a tálcát, mint egy profi, és elment.

Ethan leült mellém.

– Tulajdonképpen valami fontosról szeretnék veled beszélni.

A pulzusom lelassult.

A darab elkezdődött.

Nyúlt egy mappáért a dohányzóasztalon.

– Semmi rossz – mondta gyorsan. – Csak üzleti ügy. Az átszervezés, amiről beszéltünk.

– Megbeszéltük?

A keze megállt.

„Röviden. Fáradt voltál. Talán nem emlékszel.”

Lesütöttem a szemem.

„Talán mégsem.”

Megérintette a kezem.

„Ezért foglalkozom ezekkel a dolgokkal.”

Az ujjaira néztem az enyémek felett.

Egyszer ettől az érintéstől biztonságban éreztem magam.

Most már minden kijáratra figyelmessé tett a szobában.

Kinyitotta a mappát.

„Csak néhány aláírás. Leegyszerűsíti a szavazási struktúrát és megvédi Önt a stressztől.”

Átfutottam a papírokat.

Margitnak igaza volt.

Ott volt.

Az áthelyezés.

Az irányító hatóság.

A csiszolt jogi szakkifejezések mögött megbúvó nyelv.

Felvettem a tollat.

Ethan légzése megváltozott.

Csak egy kicsit.

Ránéztem.

Mosolygott.

Letettem a tollat.

„Azt hiszem, ma már nem tudok.”

A mosolya nem tűnt el.

Megszorult.

“Miért ne?”

„Fáj a fejem.”

„Liv, ez fontos.”

„Tudom.”

– Akkor írd alá.

A parancs lágyságba burkolózott, de mégis parancs maradt.

Hagytam, hogy a szemem megteljen könnyel.

Nem nehéz.

Rengetegen várakoztak.

„Ethan, kérlek. Épp most értem haza.”

Rám meredt.

Egy pillanatra lehullott a bájos maszk.

Irritációt láttam.

Számítás.

Aztán felsóhajtott, és a karjaiba húzott.

„Persze. Bocsánat. Túl erősen erőltettem.”

Hagytam, hogy átöleljen.

A válla fölött láttam Vanessa tükörképét a tévé fekete képernyőjén.

Nem fizikailag.

Nem igazán.

De a gondolataimban ott volt.

A köntösömet viselve.

Mosolyogva a tükörben.

A leendő Carter asszony.

Ethan hátrébb húzódott.

„Ma este Juliannal vacsorázunk.”

Összeszorult a gyomrom.

– Julián?

„Látni akar téged.”

„Fáradt vagyok.”

„Jót fog tenni nektek. Család.”

Család.

A szó majdnem megnevettetett.

Ehelyett bólintottam.

“Minden rendben.”

Azon az estén Julian virággal érkezett.

Anyám tekintetét örökölte, és apám képességét arra, hogy a hazugságokat szeretetteljesnek tüntesse fel.

– Livvie – mondta, és megcsókolta az arcom. – Sápadtnak tűnsz.

„Mindenki folyton ezt mondja nekem.”

„Mert törődünk.”

Ő és Ethan összenéztek.

Kicsi.

Gyors.

De elkaptam.

A vacsorát a hivatalos ebédlőben szolgálták fel.

Grace csendben járkált körülöttünk a többi személyzettel.

Ethan bort töltött.

Julian régi emlékekről mesélt.

Az apám tanított minket lovagolni.

Anyám hálaadásnapi zsemléket éget.

Nyárok a tóparti házban.

Úgy beszélt, mintha a nosztalgia elfedhetné a rothadást.

Aztán hátradőlt, és azt mondta: „Ethan azt mondja, hogy nyomás alatt állsz.”

Letettem a villát.

„Tényleg?”

Julian együttérzően rám mosolygott.

„Sok mindenen mentél keresztül. Senki sem hibáztatna, ha Ethanra hagynád a továbbiakat.”

Ethan a kezem után nyúlt.

„Csak meg akarlak védeni.”

A férjemről a testvéremre néztem.

Két férfi ül az asztalomnál, a tányéromról esznek, és a megadásamat tervezik.

– Ez nagylelkű – mondtam halkan.

Julián elmosolyodott.

„Mindig is szentimentális voltál. Apa aggódott emiatt.”

Felemeltem a tekintetem.

„Tényleg?”

„Persze. Tudta, hogy az üzlet nem a te világod.”

Valami hideg áradt belőlem.

Apám tizenkét éves koromban tanított meg mérlegeket készíteni.

Már azelőtt bevitt tárgyalótermekbe, hogy elég idős lettem volna ahhoz, hogy vezessek.

Azt mondta, hogy túl kedvesen látom az embereket, de a számokat tisztán látom.

Julian tudta ezt.

És mégis hazudott, mert Ethannek teret kellett adnia ahhoz, hogy elfogadja.

Felemeltem a poharamat.

„Akkor apának.”

Ethan megkönnyebbültnek tűnt.

Julian felemelte a borosüvegét.

„George-nak.”

Mosolyogtam.

A férfiak ittak.

Nem tettem.

Vacsora után Ethan kapott egy hívást és kilépett.

Julian követett a könyvtárba.

A szobában bőr és cédrus illata terjengett.

Apám portréja lógott a kandalló felett.

Julián becsukta az ajtót.

– Kérdeznem kell valamit – mondta.

Megfordultam.

“Kérdez.”

Hirtelen kényelmetlenül nézett rá.

„Ne nehezítsd meg ezt.”

A szavak figyelmeztetésként hatoltak be a szobába.

Tanulmányoztam őt.

„Pontosan mit nehezítek meg?”

Megdörzsölte a homlokát.

„Ethan mindent megtett érted. A céget, a nyilvános szerepléseket, az igazgatótanácsot. El sem tudod képzelni, mennyi mindent takarít.”

„Ezt mondta neked?”

„Ez az, amit mindenki lát.”

“Mindenki?”

Julian tekintete kiélesedett.

„Nem akarsz veszekedni, Liv. Bízz bennem.”

Ott volt.

A báj mögötti testvér.

A fiú, aki mindig is neheztelt arra, amit apám rám hagyott.

„Mit ígért neked?” – kérdeztem.

Az arca megváltozott.

Csak egy pillanatra.

De elég.

„Nem tudom, mire gondolsz.”