„Pénz? Részvények? Hely az igazgatótanácsban?”
Közelebb lépett.
„Vigyázz.”
Szomorúan elmosolyodtam.
„Pont úgy beszélsz, mint ő.”
Julian állkapcsa megfeszült.
“Azt hiszed, okosabb vagy, mint amilyen valójában vagy.”
– Nem – mondtam. – Azt hiszem, magányosabb voltam, mint gondoltam.
Egy rövid pillanatra szinte szégyenérzet suhant át az arcán.
Aztán eltűnt.
– Alá kellene írnod a papírokat – mondta.
„És ha nem?”
Az ajtó felé nézett, majd vissza rám.
„Akkor Ethan megteszi, amit tennie kell.”
A könyvtár elcsendesedett.
Apám festett szeme mintha mindkettőnket figyelt volna.
Odamentem az asztalhoz, kinyitottam egy fiókot, és kivettem belőle anyám bekeretezett fényképét.
Julian engem figyelt.
„Emlékszel arra a napra, amikor meghalt?” – kérdeztem.
Megkeményedett az arca.
„Ne tedd.”
“Miért ne?”
„Mert ha anyát belerángatod ebbe, az nem segít rajtad.”
„Ma beszéltem Margaret Vale-lel.”
Kifutott a szín az arcából.
Ez elég volt.
Nem volt szükségem válaszra.
Már adott is nekem egyet.
Mielőtt megszólalhatott volna, Ethan kinyitotta az ajtót.
Mosolya lehervadt, ahogy közöttünk nézett.
„Minden rendben?”
Julian tért magához először.
“Finom.”
Ethan felém fordult.
– Olivia?
Anyám fényképét a mellkasomhoz szorítottam.
„Fáradt vagyok.”
Figyelmesen tanulmányozott.
Aztán újra elmosolyodott.
„Persze. Menj fel. Mindjárt csatlakozom hozzád.”
De azon az éjszakán nem aludtam a hálószobánkban.
Bezárkóztam a vendégszobába, és egy széket toltam a fogantyú alá.
Hajnali háromkor léptekre ébredtem az ajtón kívül.
Lassú.
Puha.
Valaki ott állt.
Várakozás.
Visszatartottam a lélegzetemet.
A kilincs egyszer elfordult.
Megállt a zárnak.
Szünet.
Aztán Ethan hangja halkan átszűrődött a fán.
– Olivia?
Nem válaszoltam.
Újabb szünet.
„Nyisd ki az ajtót.”
Még mindig nem szóltam semmit.
A fogantyú ismét megmozdult.
Nehezebb.
A szék kissé súrlódott a padlón.
A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, hallja.
Aztán megváltozott a hangja.
Alacsonyabb.
Hidegebb.
„Nem kellett volna Margithoz menned.”
Megfagyott bennem a vér.
Tudta.
A léptek távolodtak.
Hajnalig ébren maradtam.
Reggelre Ethan eltűnt.
Julian is így volt.
A párnámon egyetlen papírlap hevert.
Nincs boríték.
Nincs aláírás.
Csak egy mondat, fekete tintával gépelve.
Maradnod kellett volna a szobalánynak.
Remegett a kezem, miközben olvastam.
Aztán megszólalt a telefonom.
Egy üzenet egy ismeretlen számról.
Megjelent egy fénykép.
Kegyelem.
A kúria előtt állva, a szolgálati kapu közelében.
Mellette egy fekete terepjáró állt.
Az alábbi üzenet így szólt:
Mondd meg Margitnak, hogy hagyja abba, különben a hűséges kis szobalányod tűnik el előbb.
Egy pillanatra elcsendesedett a világ.
Aztán jött egy másik üzenet.
Ez nem fénykép volt.
Ez egy videó volt.
Grace sápadtan és rémülten ült a terepjáró hátsó ülésén.
Mellette, alig láthatóan, egy női kéz volt.
Egy zafír nyaklánc csillogott a csuklóján, mint egy karkötő.
A nyakláncom.
Vanessa hangja szólt a hangszóróból, édesen és vidáman.
„Szia, Olivia! Most, hogy végre megtanultál beöltözni, nézzük meg, tudsz-e háborúzni.”
A videó véget ért.
A képernyőt bámultam.
És akkor megjelent egy utolsó üzenet.
Kérdezd meg Margittól, mi történt valójában az édesanyáddal.
3. RÉSZ – A nő, akit megpróbált elpusztítani
Pontosan három másodpercig nem kaptam levegőt.
Kegyelem.
A nő, aki mindent kockára tett, hogy megvédjen engem.
Most egy fekete terepjáróban ült miattam.
Margaret kivette a telefonomat remegő kezemből.
Kétszer nézte meg a videót.
Aztán ijesztő nyugalommal nézett rám.
– Ezt nem azért küldtem, hogy megijesszek – mondta.
„Azért küldték, hogy siettessen.”
Összeráncoltam a homlokomat.
„Érzelgősebbé akarnak tenni.”
A nő bólintott.
„Azt akarják, hogy hibázz.”
Lehunytam a szemem.
Ethan jól ismert engem.
Évekig, valahányszor egy szeretett személy veszélyben volt, megfeledkeztem magamról.
Reagáltam.
Könyörögtem.
Feladtam.
Ezúttal nem.
Margitra néztem.
„Visszaszerezzük Grace-t.”
Margaret egy másik telefon után nyúlt.
“Nem.”
Mereven bámultam.
“Nem?”
„Ha most hívjuk a rendőrséget, ők költöztetik el Grace-t, mielőtt bárki megtalálhatná.”
„Szóval mit csináljunk?”
Margit halványan elmosolyodott.
„Hagytuk, hogy Ethan azt higgye, bevált a csapdája.”
Egy órával később felhívtam Ethant.
Azonnal válaszolt.
„Olívia.”
Szinte szelíden csengett a hangja.
– Aláírom – suttogtam.
Csend.
Majd…
„Tudtam, hogy helyes döntést fogsz hozni.”
„Nem akarom, hogy bárki másnak baja essen.”
„Nem fognak.”
„Bemegyek az irodádba.”
„Jó kislány.”
A vonal megszakadt.
Jó kislány.
A szavaktól rosszul lettem.
Délután két órára beléptem a Carter Holdingsba, ugyanazzal a mappával a kezemben, amit Ethan alá akart íratni velem.
Meleg mosollyal üdvözölt.
A vezetőség tagjai már a tárgyalóasztal körül ültek.
Julian az ablak mellett ült.
Peter Langford, az ügyvédünk, dokumentumkötegeket rendezett el.
Dr. Fields csendben állt a kávépult mellett.
Mindenki, aki elárult, egy szobában volt.
Pontosan oda, ahová Margaret szerette volna.
Ethan megcsókolta az arcom.
„Büszke vagyok rád.”
Halványan elmosolyodtam.
„Csak békére vágyom.”
„Megkapod.”
Felém csúsztatta a papírokat.
“Ott.”
„A végső aláírás.”
Levettem a toll kupakját.
Minden szem rám szegeződött.
Várakozás.
Abban a hitben, hogy már győztek.
Aztán kinyíltak a konferenciaterem ajtajai.
Mindenki megfordult.
Margit belépett.
Mögötte három szövetségi pénzügyi nyomozó következett.
Két detektív.
A független kuratórium képviselői.
És végül…
a cég külső igazságügyi könyvvizsgálója.
A szoba megdermedt.
Ethan felállt.
„Mi ez?”
Margaret nyugodtan letett néhány mappát az asztalra.
„Sürgősségi intézkedés.”
„A Carter Holdings átruházása nem történhet meg.”
Péter talpra ugrott.
„Milyen alapon?”
Margit egyenesen ránézett.
“Csalás.”
A szó visszhangzott a szobában.
Julian arca elsápadt.
Dr. Fields lassan hátrált.
