1. RÉSZ
Először ugyanazon a reggelen gyanakodtam a feleségemre, amikor felfedeztem, hogy apám hetek óta követi a hátam mögött.

Adrián Velasco vagyok, 39 éves, és egy magánkórházláncot vezetek, amit a családom épített Jaliscóban. Gyerekkoromban megtanultam, hogy egy velasco nem improvizál, nem kér kétszer, és soha nem hagyja magát megalázni. Évekig hittem, hogy ezek a szabályok tettek erőssé. Később megértettem, hogy ezek a szabályok tettek engem könnyen manipulálhatóvá is.

Azon a reggelen, a Puerta de Hierro-i házunkban Lucía elejtette a kanalát, amikor hívást kapott. Ránézett a képernyőre, felállt, és kiment a folyosóra.

– Igen, ma megyek. Kérlek, ne hagyd őt egyedül.

Amikor visszatért, az arca sápadt volt.

– Történt valami?

– Egy hölgy a műhelyből megbetegedett. Semmi komoly.

Lucía belső tereket tervezett és egy kis textilműhelyt szervezett Tonalá-i kézművesekkel. A magyarázat igaz lehet. Mégis, amikor kinyitotta a táskáját, hogy megkeresse a kulcsait, gézt, antibiotikumokat és fecskendőket láttam benne.

– Mindez a műhelymunkára is vonatkozik?

Túl sokáig tartott, mire válaszolt.

– Igen. Ugyanannak a hölgynek.

Nem erősködtem.

Két órával később apám, Octavio Velasco, behívatott az Avenida Américas-on lévő irodájába. 68 éves volt, olyan hangja volt, amit sosem kellett felemelni, és az a szokása volt, hogy azt, ami valójában az irányítás, „óvatosságnak” nevezte.

Volt egy fénykép az asztalán.

Lucía egy környékbeli klinika előtt jelent meg, és egy fehér köpenyes férfit ölelt át.

– Nem akartam megmutatni neked – mondta Octavio –, de inkább tőlem tudnád meg.

– Ki vitte el?

– Ez kevésbé számít, mint amit mutat.

– Engem érdekel, ki parancsolta meg, hogy kövessem a feleségemet.

Apám elmosolyodott.

– Adrian, a pénz teszi az embereket kreatívvá. Feleségül vettél egy nőt, akinek se vezetékneve, se vagyona nincs. Csak megpróbállak megakadályozni, hogy bolondot csinálj magadból.

A féltestvérem, Natalia, az ablaknál állt. Amikor találkozott a tekintetünk, elkapta a tekintetét.

Ez a gesztus jobban zavart, mint a fotó.

Mielőtt elmentem, megkérdeztem Natáliát, hogy tud-e valamit.

– Ne keveredj bele ebbe – motyogta.

– Pontosan miben?

Az iroda ajtaja felé nézett, mintha attól félne, hogy apám még az üveg mögül is hallhatja.

– Mielőtt döntést hoznál, csak Luciával beszélj.

Ez volt az első őszinte figyelmeztetés, amit aznap kaptam.

Azon a délutánon ellenőriztem a tranzakciókat egy személyes számlán, amelyet évekkel korábban Lucíának nyitottam, annak ellenére, hogy a pénz már az övé volt. 9000, 14 500 és 22 000 peso kifizetését találtam közel három hónap alatt. Volt egy befizetés is egy zálogháznak Zapopanban.

Amikor hazaértem, kerestem a gyémántórát, amit a tizedik évfordulónkra adtam neki. Nem volt ott.

Amikor Lucia lejött a lépcsőn egy szatyor étellel, úgy döntöttem, hogy még nem állok szemben vele.

– Kimész?

– Egy pillanat. Korán visszajövök.

Vártam 4 percet, majd követtem őt.

Nem egy szállodába vagy étterembe hajtott. Átment Guadalajarán egy Tonalá nevű negyedbe, ahol keskeny utcák és festetlen homlokzatok voltak. Bement egy gyógyszertárba, levest és tortillát vett egy kis étteremben, majd leparkolt egy kis ház előtt.

Egy szomszéd kijött, hogy üdvözölje.

– De jó, hogy eljött, Lucia asszony. Clara asszony megint nem akart enni.

Lucía csendet intett, majd bement.

Majdnem 10 percet vártam. Aztán a fényképre, a zálogba adott órára, a gyógyszerre és Natalia félelmére gondoltam.

Lementem a földszintre.

Luciát hallottam az oldalsó ablakból.

„Nem hagyhatja abba az antibiotikum szedését, Clara asszony. Dr. Salgado azt mondta, hogy a fertőzés kicsit alábbhagyott.”

Egy idősebb nő így válaszolt:

– Már így is túl sokat költöttél rám, lányom.

– Az nem számít.

– De igenis számít. Ha Octavio rájön, hogy folyton idejössz, azt fogja veled is csinálni, amit velem tett.

Odaléptem a tükörhöz. Lucia egy idős, ősz hajú nő előtt térdelt, és a bokáján lévő sebet tisztította.

Az asztalon egy régi fénykép volt egy körülbelül hatéves gyermekről egy szökőkút mellett.

Az a gyerek én voltam.

Kopogás nélkül beléptem.

Lucia hirtelen felállt.

– Adrián…

Az idős asszony sírni kezdett, mielőtt egy szót is szólhattam volna.

– Csak nézd meg, mivé váltál – suttogta.

-Ki maga?

Lucia egy lépést tett felém.

– Hadd magyarázzam el.

A nő megrázta a fejét.

– Nem, lányom. Már túl sokszor hazudtak neki.

Kinyitott egy faládát, és kivett belőle egy gyerek ezüst karkötőt, amelyen az én monogramom volt.

– Clara Mendoza a nevem – mondta. – És én vagyok az anyád, akiről apád azt mondta, hogy meghaltál.

Ha te lettél volna a helyemben, elhitted volna Luciát, vagy bizonyítékot követeltél volna, mielőtt a 2. részt keresed?

2. RÉSZ
Nem öleltem meg azt a nőt. És nem is utasítottam el. Mozdulatlanul álltam, a karkötőt tartva, miközben az agyam egy kevésbé fájdalmas magyarázatot keresett.

Az összes általam ismert dokumentum szerint az édesanyám meghalt, amikor 5 éves voltam.

– Bizonyítékot akarok – mondtam.

Klára bólintott.

– Pontosan ezt vártam tőled.

Lucia könnyes szemekkel nézett rám.

– Három hónapja találtam rá, amikor a műhelyben jártam. Elájult egy gyógyszertár előtt. Amikor hazavittem, megláttam a képedet.

– És úgy döntöttél, hogy eltitkolod előlem.

– Időt kért tőlem. Félt Octaviótól.