– És nem én érdemeltem meg, hogy döntsek?

– Igen. De először tudni akartam, hogy igaz-e.

Ez megállított. Lucia nem vakon hitt. Bizonyított.

Elővett egy mappát. Benne egy régi születési anyakönyvi kivonat másolata volt, amelyen a teljes nevem szerepelt: Adrián Velasco Mendoza. Anya: Clara Mendoza Ríos. Apja: Octavio Velasco Luján.

Volt még 6 visszaküldött levél is, különböző években keltezve, mindegyik nekem címezve.

Másnap reggel elmentünk egy plébániára San Pedro Tlaquepaque-ban. A 63 éves Julián atya feljegyzéseket vezetett arról a közösségről, ahol Clara évtizedekkel korábban élt. Megmutatta nekünk a keresztelési anyakönyvet és egy hitelesített másolatot, amely megegyezett a feljegyzéssel.

– Clara Octaviótól való elszakadása után jött ide – magyarázta –. Megpróbálta visszaszerezni a fiát, de fenyegetéseket kapott.

-Kinek?

– Egy ügyvédtől, aki az édesapjának dolgozott: Mauricio Ledesmától.

Mauricio továbbra is külső tanácsadóként működött a családi csoportnál.

A pap megadta nekünk Teresa Gálvez címét, aki a házunk egyik korábbi alkalmazottja volt. Teresa Zapopanban lakott. Amikor meglátott, keresztet vetett.

– Tudtam, hogy egy nap eljön.

A konyhájában tudtam meg, hogy Clara örökölt egy telket, ahol évekkel később a Velasco család első klinikáját építették. Octavio rábeszélte, hogy az adminisztrációt az általa ellenőrzött cég nevére bízza. Amikor Clara el akart válni tőle, és vissza akarta szerezni fia felügyeleti jogát, Octavio arra kényszerítette, hogy írja alá a tulajdonjog átruházását.

– Hogyan kényszerítette?

Terézia összekulcsolta a kezét.

– Azt mondta, hogy balesetet szenvedhetsz iskolába menet.

Több levelet és az átruházási okmány másolatát vette elő egy konzervdobozból. Clara aláírása remegett. A margón egy még meglévő közjegyzői iroda bélyegzője volt.

Ahelyett, hogy azonnal apám ellen indultam volna, felbéreltem egy családon kívüli ügyvédet, Verónica Zamorát. Hitelesített másolatokat kért a vagyonnyilvántartásból, és összehasonlította a dátumokat. Egy anomáliát talált: Clara állítólagos halotti anyakönyvi kivonatát két évvel később egy társasági szerződés módosításának igazolására használták fel, annak ellenére, hogy nem volt érvényes orvosi igazolás a halála alátámasztására.

„Ez nem bizonyít mindent” – mondta nekem –, „de azt igen, hogy valaki dokumentumfilmet alkotott.”

Megtalálta Mauricio irodájának egy nemrégiben érkezett kérését is, amelyben Clara magánklinikára való áthelyezésének megakadályozására kérték az orvosokat, és amelyben hamis „családjogi képviseletet” állítottak.

Ez megmagyarázta, miért fizetett Lucía készpénzben a konzultációkért.

Verónica a zálogház nyugtáját is ellenőrizte. Az órát Lucía nevére 48 000 pesóért adták el; még ugyanazon a héten 46 700 peso jelent meg, gyógyszertári, laboratóriumi és orvosi díjak között elosztva. Már nem volt gyanús: a pénz nyomot követett.

„Ne ragadtasd el magad egyetlen véletlen egybeeséstől” – figyelmeztetett Veronica. „Olyan dokumentumokra van szükségünk, amelyek alátámasztják egymást.”

Az óvatossága arra kényszerített, hogy megálljak. Pontosan az ellenkezője történt annak, amit apám tett velem: képet festett nekem, és következtetést követelt.

Elmentem Dr. Emilio Salgadóhoz, a képen látható férfihoz.

„Azért ölelte meg, mert a szeretője?” – kérdeztem.

Fáradtan nézett rám.

– Megöleltem, mert épp most adott el egy órát, hogy kifizethesse egy hölgy kezelését, akit senki sem akart kezelni.

Megmutatta a recepteket, a nyugtákat és az orvosi dokumentumokat. Minden egyezett. Továbbá a dossziéban három hívás is volt Mauricio irodájából, amelyekben azt kérdezték, hogy ki fizeti a kezelést, és hol lakik Clara.

Az orvos feljegyezte a dátumokat, neveket és a telefonszámok meghosszabbítását.

„Nem értettem, miért ragaszkodnak hozzá ennyire” – mondta. „Most már tudom.”

Még aznap délután szembesítettem Mauriciót. Letettem az orvosi kérelmet és a közjegyző által hitelesített másolatokat az asztalára.

– Az eredeti fájlt akarom.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Akkor holnap panaszt nyújtok be azzal, amim van, és te elmagyarázod, miért írtad alá egy olyan nő képviselőjeként, aki állítólag 30 évvel ezelőtt halt meg.

Elvesztette a színét.

Nem vallotta be. Nem is volt rá szükség.

Kinyitott egy széfet, és kivett belőle egy borítékot. Benne az átutalási okmány másolata, régi számlák és egy fénykép volt, amelyen Clarát kikísérik a házunkból.

De a legrosszabb még hátra volt.

Egy belső feljegyzés, amelyet Natalia mindössze 2 hónappal ezelőtt írt alá, engedélyezte a Mauricio irodájának történő kifizetéseket a „családi kockázatok megfékezése” érdekében.

A saját nővérem tudta, hogy Clara még él.

Azon az estén, amikor megérkeztem a kastélyba, Natalia már várt rám az ebédlőben apámmal.

Octavio előtt pedig ugyanaz a mappa hevert, amit az előbb kihoztam Mauricio irodájából.

Ha felfedeznéd, hogy a saját húgod is hozzájárult egy ilyen hazugság fenntartásához, meghallgatnád őt, vagy megszakítanád vele az összes kapcsolatot a 3. részben?

3. RÉSZ
Apám nem emelte fel a hangját, amikor beléptem. Soha nem tette, amikor azt hitte, hogy fölényben van.

– Üljön le – parancsolta.

Nem én tettem meg.

Natalia kezei összekulcsolva nyugodtak az asztalon. Octavio felém tolta a mappát.

– Mauricio szerint olyan kérdéseket teszel fel, amelyek évtizedek munkáját tehetik tönkre.

– Rájövök, mit építettél fel egy hazugságra.

Megfeszült az állkapcsa.

– Az a nő elhagyott téged. Aláírta a szerződést és elment.

Megkaptam a feladat hitelesített másolatát.

–Aláírta, miután azzal fenyegettél, hogy bántasz.

Natália lehunyta a szemét.

„Fogalmad sincs, mennyibe került akkoriban egy cég felépítése!” – tört ki apám. „A családja földet birtokolt. Én örökséggé tettem.”