Utána leültünk a kis könyvrestauráló műhelyemben. Adrián elmondta, hogy hét éve keres engem. Kutatókat küldött Querétaróba, Moreliába, Guanajuatóba és a tengerparti városokba. Még Mercedes házához is elment, de a nagynéném elküldte.

– Hogy találtál rám most?

Elővett egy borítékot.

Belül csak egyetlen mondat állt nyomtatott betűkkel:

„A feleséged Pátzcuaróban él.”

—Nincs visszaküldési címe.

Fáztam.

Adrian ösztönösen felvette a telefonját.

– Férfiakat fogok küldeni a ház köré.

-Nem.

Meglepetten nézett rám.

– Van egy gyerek is érintett.

–Pontosan. Ez a te házad. Nem fogod megtölteni fegyveres emberekkel anélkül, hogy előbb elmagyaráznád nekem, mi folyik itt.

Néhány másodpercig láttam magam előtt, ahogy az öreg Adrián küzd a visszatéréssel: ő hozta meg a döntéseket, majd jelentette őket.

Végül letette a telefont az asztalra.

–Megkérhetem őket, hogy járőrözzenek az utakon anélkül, hogy odamennének hozzád. De csak akkor, ha beleegyezel.

Ez új volt.

Elfogadtam.

Azon az éjszakán Adrian egy fogadóban aludt.

Másnap reggel valami mással tért vissza.

Egy fénykép.

Az volt a könyvesboltom.

Az utca másik oldaláról szedték le.

A dátum az egyik sarokban jelent meg.

Három nappal Adrian érkezése előtt készült.

A hátuljára valaki ezt írta:

„Most már te is tudod, hol vannak. Mi tudtuk először.”

Éreztem, hogy felmondják a szolgálatot a lábaim.

-Ki az?

— Még nem tudom.

– Szóval el fogod mondani nekem azt, amit azon az estén nem akartál elmondani.

Hét év óta először Adrian engedelmeskedett.

Mutatott nekem dokumentumokat, amelyek üzletemberekből, kikötői tisztviselőkből és üzemeltetőkből álló hálózathoz kapcsolódtak, akik évekkel korábban megpróbálták illegálisan megszerezni az irányítást több szállítási útvonal felett. Szerződéseket hamisítottak, pénzt mostak és információkat vásároltak.

Veronika nem volt a szeretője.

Az elhunyt férje annál a hálózatnál dolgozott.

Mielőtt meghalt, olyan rejtett feljegyzésekkel rendelkezett, amelyekkel megsemmisíthette volna azokat.

Veronica odalépett Adrianhoz, hogy átadja őket.

Azon az estén, amikor ölelkezve találtam őket, éppen akkor tudta meg, hogy a bátyját meggyilkolhatták, és hogy az összeesküvőknek fényképeim vannak rólam.

Adrian mutatott nekem egy listát.

Oda volt írva a nevem.

Lent a beosztásom, az ügyfeleim, sőt még a kávézó is szerepelt, ahol csütörtökönként reggeliztem.

Hányingerem lett.

– Figyeltek engem?

– Hónapokig.

– És ezt tudtad?

– Nem sokkal azelőtt fedeztem fel, hogy elmentél.

– Ezért sírt Veronika?

-Igen.

– És egy mondatot sem tudtál mondani nekem?

Adrian lehajtotta a fejét.

– Azt hittem, a kevesebb tudás biztonságban tartja az embert.

– Nem. Védtelenül hagyott.

Ez volt az igazi csapás.

Hét éven át hittem egy hazugságban Veronikáról.

De megtudott egy igazságot Adrianról is.

Nem csalt meg engem másik nővel.

Megtagadtam magamtól a jogot, hogy tudjam, milyen veszély leselkedik az életemre.

Aztán megszólalt a telefonja.

Gabriel volt az, a biztonsági főnöke.

Adrian félbeszakítás nélkül hallgatta.

Az arca megváltozott.

-Biztos vagy benne?

Lassan letette a telefont.

– Elena… tudjuk, ki készítette a fotót.

-WHO?

Az ablak felé nézett, éppen akkor, amikor egy iskolabusz haladt el az utcán.

– Egy férfi csatlakozott a régi hálózathoz. És ma reggel megpróbálta megszerezni Tomás iskolába való be- és kilépési idejét.

Éreztem, hogy megáll a szívem.

De nem ez volt a legrosszabb rész.

Adrian egy újabb dokumentumot hagyott előttem.

A fiam teljes neve állt rajta.

És mellette egy kézzel írott utasítás.

Ekkor értettük meg, hogy mit akarnak valójában Adriantól… és mennyit hajlandóak megtenni érte.

3. RÉSZ

A Tomás név melletti mondat így szólt:

„Nyomást kell gyakorolni a gyermeken, ha Montenegró nem adja át az iratokat.”

Néhány másodpercig semmit sem hallottam.

Még az utcán közlekedő autók sem.

Még a műhelyórát sem.

Még Adrian hangja sem szólt hozzám, hogy leülnék-e.

Csak olyan valaki írta le a fiam nevét, aki eszköznek tekintette.

„Milyen lemezeket?” – kérdeztem.

Adrian mély levegőt vett.

– Banki átutalások. Hét évvel ezelőtt teljesített kifizetések azoknak az embereknek, akik megfigyeltek minket. Hosszú ideig nem voltak hasznosak senkinek a vádemelésére, mert nem tudtuk azonosítani a számlát. Egy hónappal ezelőtt megjelent a szükséges kapcsolat.

– És azt akarják, hogy elpusztítsd őket?

-Igen.

– Mit fogsz csinálni?

Láttam, hogy megfeszül az állkapcsa.

A férfi, akihez hozzámentem, anélkül válaszolt volna, hogy megkérdezte volna. Áthelyeztette volna a férfiakat, lezárta volna az utakat, és talán még reggeli előtt megoldotta volna a problémát.

De Adrian rám nézett.

„Átadnám őket az ügyészségnek, és a rendőrséggel együttműködve megtalálnám. De Tomás a fiunk. Nem fogom ezt egyedül eldönteni.”

Soha nem gondoltam volna, hogy egy kérdés ennyire fájhat.

Hét éven át azzal igazoltam a hallgatásomat, hogy Tomást védem.

Adrian azzal igazolta a tettét, hogy engem véd.

Mindketten ugyanazt a szót használtuk, amikor döntéseket hoztunk a szeretteink érdekében.

– Mindent átadtunk – mondtam. – De Tomás addig nem megy iskolába, amíg el nem kapják azt az embert. És elmagyarázzuk neki, hogy baj van. Nem akarok még egy hazugságot.

Adrian bólintott.

-RENDBEN.

Diszkréten egyeztettek a helyi rendőrséggel. Nem jelentek meg fekete furgonok a házam előtt. Senki sem lépett be fegyveresen az udvaromba.

Tomás örült, hogy az első néhány órában nem voltak órák.

Aztán gyanakodni kezdett.

Beteg vagyok?

-Nem.

– Akkor miért nem mehetek?

Leültem vele szemben.