Adrian mellettem maradt.

„Réges-régen” – magyaráztam – „néhány embernek problémái voltak apád munkájával. Az egyikük a családunkról kérdezősködött.”

Tomás Adriánra nézett.

Még mindig nem szólítottam apának.

– Rossz az?

Adrian nem próbálta meg puhítani a dolgot.

„Veszélyes lehet. Ezért vagyunk óvatosak.”

– Elbújunk?

A hét évnyi bujkálásomra gondoltam.

– Nem – feleltem. – Legyünk körültekintőek. És ezúttal azt mondjuk el, amit meg tudsz érteni.

Tamás összevonta a szemöldökét.

– Még akkor is, ha unalmas a válasz?

Adrian elmosolyodott.

– Főleg, ha unalmas.

Két nappal később Esteban Ferrert letartóztatták egy buszpályaudvaron Morelia külvárosában.

Volt egy másolatom a könyvtáramban található fényképről, iskolai órarendek és telefonszámok, amelyek a Montenegro Transportes korábbi alkalmazottaihoz kapcsolódtak.

Adrian a saját módszereit is alkalmazhatta volna.

Nem tette.

Átadta a dokumentumokat.

Kijelentette.

Hagyta, hogy az ügyvédek és az ügyészek végezzék a többit.

Amikor Esteban kérte, hogy láthassa egy kihallgatás során, csak a hatóságok jelenlétében egyezett bele.

„Ezt már korábban is megoldottad volna egyenruha nélkül” – gúnyolódott a férfi.

Adrian néhány másodpercig nézte.

– Régen azt hittem, hogy a dolgok elrejtése erősebbé tesz.

Felkelt.

– Már így is túl sokat fizettem ezért a hülyeségért.

Amikor visszatért Pátzcuaróba és elmesélte, mi történt, rájöttem, hogy valami megváltozott.

Nem azért, mert Adrián ártalmatlan emberré vált.

Soha nem lenne az.

De mert kezdte megérteni, hogy valakinek a védelme nem jelenti azt, hogy megvonjuk tőle a döntési jogát.

De a legnehezebb problémánk még hátra volt.

Tamás.

Úgy döntöttünk, hogy együtt elmondjuk neki az igazat az apjáról.

Egyik délután elvittük a kertbe.

Letérdeltem elé.

– Helyesbítenem kell valamit, amit egy ideje mondtam.

Komolyra fordult az arckifejezése.

– Miről?

– Az apádról.

Adrianra nézett.

– Azt mondtad, hogy meghalt.

Gombócot éreztem a torkomban.

– Hazudtam. Féltem, és azt hittem, hogy ez a történet könnyebb lesz neked. De tévedtem.

Él?

-Igen.

Tomas tekintete lassan ismét Adrianra vándorolt.

-Ő?

Bólintottam.

A fiam hátrébb lépett.

Nem rohant oda, hogy megölelje.

Nem sírt örömkönnyeket.

Ez egy túl könnyű történetben is megtörtént volna.

„Tudtál rólam?” – kérdezte.

Adrian leguggolt, hogy egy szinten legyen vele.

-Nem.

-Soha?

-Soha.

– Március 12-én van a születésnapom.

– Március 12. – ismételte Adrian.

– Hatéves vagyok.

– Most már tudom.

Tomás összeszorította az ajkait.

– Szóval hat születésnapot kihagytál.

Adrian nagyot nyelt.

-Igen.

– Miért nem akartál jönni?

– Mert nem tudtam, hol vagy, vagy hogy létezel.

Tamás rám nézett.

Ezt a pillantást nehezebb volt elviselni, mint Adrian bármilyen szemrehányását.

– Anya tudta?

-Igen.

– Akkor az ő hibája volt.

Adrian válaszolt, mielőtt én válaszoltam volna.

„Nem ilyen egyszerű. Édesanyádnak joga volt félni. Hibákat követtem el, amik miatt félt. Aztán ő is rossz döntéseket hozott. A felnőttek felelősek. Te nem.”

Tamás hallgatott.

Végül megkérdezte:

– Elviszel Guadalajarába?

– Nem – felelte Adrian. – Senki sem fog elválasztani az anyádtól vagy az otthonodtól.

Rám nézett, mielőtt megígérte volna.

Bólintottam.

– Nem ismerlek – mondta Tamás.

-Igaz.

– Nem tudom, mit kéne csinálnom veled.

Adrian alig mosolygott.

– Kezdhetnénk egy dologgal.

– Utálom a sárgarépát.

-Én is.

Tomás felém nézett.

–Anya szerint az nem számít személyiségnek.

Nem tudtam nem nevetni.

Adrián is.

Nem, Tamás.

De délután megengedte Adriannak, hogy a barátnőm, Ana kíséretében vele sétáljon a térre.

Ez elég volt nekünk.

Még mindig meg kellett erősítenem Veronica történetét.

Felvettem a kapcsolatot az ügyvéddel, aki hét évvel korábban az ügy egy részét intézte. A dokumentumok hitelesek voltak. A fenyegetés ellenem létezett.

Aztán személyesen beszéltem Veronikával.

„Sosem voltam Adrian szeretője” – mondta nekem. „Azon az estén tudtam meg, hogy a bátyámat esetleg megölték. Nagyon rémült voltam. Adrian néhány másodpercig átölelt. Ennyi volt az egész.”

Mondta már neked, hogy szerelmes beléd?

Veronika hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

– Elena, amikor felfedeztük, hogy a neved rajta van azon a listán, az a férfi úgy tűnt, nem kap levegőt.

Lehunytam a szemem.

– Ez nem menti fel – tette hozzá. – Biztosan mondott neked valamit. Még azt is felajánlottam, hogy beszélek veled. Azt gondolta, minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban leszel.

Miután letettem a telefont, sírtam.

Nem azért, mert azonnal vissza akartam kapni a férjemet.

Sírtam az elvesztegetett évekért.

Azokért az éjszakákért, amikor elképzelte Adriant vele.

Azokon a születésnapokon, amelyeken Tomás egy soha nem halt meg halott apáról kérdezősködött.

Egy férfiért, aki szeretett engem, és aki – pontosan azért, mert szeretett – úgy hitte, joga van eldönteni, hogy milyen igazságot vagyok képes elviselni.

Amikor Adrian megérkezett aznap délután, már semmi bajom nem volt.

– Nem hiszem, hogy valaha is hűtlen voltál hozzám.

Reményt láttam az arcán.

– De még meg kell tanulnom bízni abban az emberben, aki hagyta, hogy elhiggyem.

-Értem.

– Nincs szükségem nagy ígéretekre.

– Akkor nem adom oda őket neked.

– Tényekre van szükségem.

– Nézz rám.

Ezt tettem én is.

És a következő hónapokban figyeltem őt.

Adrian egy kis házat bérelt tőlünk néhány utcával arrébb. Megvehette volna a város legnagyobb ingatlanát, de egy egyszerű házat választott, aminek az ablaka nem csukódott rendesen.