Nem mintha a férjem túl jó lett volna.

Tudtam jól, hogy a családja kihasznál engem.

Egyszerűen könnyebb volt csalódást okoznia nekem, mint szembeszállnia velük.

Felkeltem.

– Azt akarom, hogy a vendégszobában aludj.

– Marianna…

– És holnap megmutatod nekem az összes átutalást, az összes adósságot és az összes fillért, amit nekik adtál. Ha akár csak egyet is eltitkolsz, minden további vita nélkül elindítom a válópert.

– Hat évet akarsz börtönben tölteni pénzért?

Ránéztem.

– Nem. Hat év után azon gondolkodom, hogy mit tegyek, te pedig megtanultad, hogy olcsóbb volt elárulni a bizalmamat, mint nemet mondani a bátyádnak.

Azon az estén Sergio a szeme láttára hívta Raúlt.

Nem kapcsolta be a kihangosítót.

Nem volt rá szükség.

Hallottam a sikolyokat az étkező másik oldaláról.

És amikor Sergio először azt mondta: „Egy fillért sem adok neked egyet sem”, Raúl válasza valami még rosszabbat tárt fel:

– Akkor mondd meg Marianának, hogy adja vissza, amit elvitt a házunkból.

Sergio elsápadt.

Felálltam.

– Kérdezd meg tőle, hogy mit értett ezalatt.

Senki sem tette le a telefont.

Ha tudni akarod, mit titkolt Raúl és Brenda, és miért volt még az anyósom is benne, az igazság a 3. részben derül ki.

3. RÉSZ
Sergio szótlanul tartotta a telefont.

Raúl is hallgatott.

Közeledtem.

– Kérdezd meg tőle.

– Raúl… mit jelent az, hogy „amit Mariana elvitt a házunkból”?

A másik oldalról nehézkes légzés hallatszott.

– Semmi. Tudod, hogyan beszélek, amikor mérges vagyok.

Kinyújtottam a kezem.

– Tedd kihangosítóra.

Sergio alig egy másodpercig habozott, majd engedelmeskedett.

– Raúl – mondtam. – Azt mondtad, hogy elvittem valamit egy házból. Magyarázd el, mit gondolsz.

– Nem kell neked semmit sem magyaráznom.

-Tökéletes.

Fogtam a laptopomat.

– Akkor teljesen át fogom tekinteni az elmúlt tizenkét hónapot, és holnap megkérdezem anyádat is. Ha van bármilyen pénzügyünkkel kapcsolatos tranzakció, megkeresem.

Letette a telefont.

Sergio a képernyőre meredt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Egy dolgot tudok: fél.

Majdnem hajnali egyig ültünk ott.

Ezúttal nem fogadtam el a homályos kifejezéseket.

Minden számlát megnyitunk.

Sergiónak volt egy autóhitele, egy majdnem lejárt hitelkártyája, és két kisebb személyi kölcsöne, amikről nem tudtam.

Az egyik 25 000 pesóba került.

– Raúlnak is?

Bólintott.

-Amikor?

— Márciusban.

-Szóval így?

– Állítása szerint, hogy befejezze a fürdőszobát a házában.

– Szerinte?

Sergio gondolkodóba esett.

– Soha nem láttam a fürdőszobát.

Mindent leírtam.

Aztán egy visszatérő fogalmat találtam az átirataiban: „FÖLD”.

Nem volt ez végleges bizonyíték, de elég volt a kérdéshez.

– Milyen földterület?

-Nem tudom.

– Soha nem kérdezted meg?

– Raúl azt mondta, hogy ez egy módja a lerakódások azonosításának.

Néhány másodpercig néztem rá.

– Ezt még te sem hiszed el.

Másnap reggel elvittem a gyerekeket az iskolába, majd elmentem dolgozni. Délben felhívott az anyósom, Teresa.

– Marianna, beszélnünk kell.

– Figyelek.

– Sergio azt mondta, hogy pénzért csinálsz jelenetet.

– Olyan pénzt vizsgálok felül, ami a beleegyezésem nélkül hagyta el az otthonomat.

—Raúlnak többre van szüksége.

Ez a mondat megerősítette bennem, hogy tudta.

– Milyen földet vásárol Raúl?

Csend.

-Hogy?

– Megkérdeztem, milyen földet veszel.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Akkor nincs több mondanivalónk.

Épp letettem volna, amikor megváltozott a hangnem.

– Rendben, várj.

Leültem.

– Raúl majdnem egy évvel ezelőtt talált egy olcsó telket Amazcala közelében. Meg akarta venni, hogy aztán üzleteket építsen rajta.

Lehunytam a szemem.

Nem volt vészhelyzet.

Nem gyógyszerek voltak.

Nem étel volt.

Ez egy befektetés volt.

— Mennyibe került?

– Nem tudom pontosan.

—Tereza.

Sóhaj.

– Körülbelül kétszázhúszezer.

Szinte megnyugtató tisztaságot éreztem.

– És mennyit tett hozzá Sergio?

– Hát… ez segített.

-Mennyi?

– Kérdezd meg tőle erről.

– Már találtam hetvenegyezer-ötszázat az átutalások és a kölcsön között. Tudni akarom, hogy hiányzik-e valami pénz.

–Mariana, ne légy ilyen. Végül is minden a családban marad.

– Az én pénzem is egy családé. Az enyémé. Az unokáidé.

Terézia bosszankodott.

– Van lakásod, új autód és jó munkád.

– És Raúlnak van egy befektetésnek szánt ingatlana, amelyet részben az én házamból származó pénzből fizettek ki.

Nem válaszolt.

Brenda tudja?

– Persze, hogy tudja.

Ez volt a probléma második fele.

Valahányszor Brenda szegénységről, a gyerekek hidegéről vagy a pénzhiányról beszélt, tudtam, hogy egy földdarabra tesznek félre pénzt.

A dzsekik, az ételtárolók, az élelmiszerek… nem voltak létszükségleti cikkek.

Stratégiát jelentettek.

Délután megkértem Sergiót, hogy érkezzen korán.

Elmeséltem neki a beszélgetést.

Nem próbálta megvédeni Raúlt.

Most először tűnt úgy, mintha őszintén zavarban lenne.

– Azt mondta, hogy a telek házépítésre szolgál.

– A helyieknek szólt.

– Nem tudtam.

– Mert sosem akartad tudni.

Megmutattam neki az előkészített lapot.

– Ezek a mi valós adataink.

Jelzálog.

Kártya.

Autóhitel.

Kölcsönök.

Tandíjak.

Gyermekek költségei.

Átszállás Raúlnak.

Sergio némán olvasott.

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Nem fogom megmondani, hogyan viselkedj felnőttként. Azt fogom elmondani, hogy mit kell figyelembe vennem ahhoz, hogy a házasságodban maradhassak.

Figyelt rám.

– Először is: a pénzügyek többé nem úgy fognak működni, mint eddig. Egyetlen fillért sem fognak kivenni a közös számlákról a két fél beleegyezése nélkül.