„Szükségem van egy feleségre, tarts velem!” – mondta a herceg. A nő válasza azonban mindenkit megdöbbentett: „Csak akkor, ha hajlandó vagy az én házamban élni.”

– Feleségre van szükségem; gyere velem – mondta a herceg. A nő így válaszolt: – Csak akkor, ha beleegyezel, hogy a házamban lakj.

San Jerónimo márkinak pontosan 4 hónapja volt a házasságra, amikor egy poros út közepén kiszállt a hintójából, és megkérte egy nő kezét, akit még soha nem látott.

Az idegen egy kukoricatábla sorai között térdelt. Feltűrte az ingujját, keze poros volt, haját pedig piros sál védte a naptól. Nevetés, meghajlás és a férfi pénzének megkérdezése nélkül hallgatta végig az ajánlatot.

Amikor befejezte, a nő egyszerűen csak annyit válaszolt:

– Egy feltétellel elfogadom: itt kell laknod.

Don Rodrigo de Alvarado, San Jerónimo márki azt hitte, rosszul hallott.

1808 nyara volt Új-Spanyolországban. Rodrigo 34 éves volt, és egy évtizede elutasított minden házasságot, amit családja megpróbált megkötni számára. Apja végrendelete azonban könyörtelen volt: ha 35 éves korában még mindig egyedülálló marad, elveszíti a La Cañada haciendát, kilenc kisebb tanyát és a földeket, ahol több mint 120 család élt.

A birtokok unokatestvérére, Baltasar de Alvaradóra szálltak, aki sok mérfölddel arrébb lakott, és a parasztokat csupán egy számlakönyvbe beírt számoknak tekintette.

Rodrigo el tudott élni ezek nélkül a bérleti díjak nélkül. Amit viszont nem bírt elviselni, az a gondolat, hogy 120 család Baltasar hatalma alatt álljon.

„Emelni fogja a bérleti díjakat” – figyelmeztette a menedzsere, Don Leandro Castañeda. „Kirúgja az öreg munkásokat, eladja a kis földeket, és olyan művezetőket nevez ki, akik soha senkire sem hallgatnak. Öt év múlva La Cañada más hely lesz.”

Ez arra késztette Rodrigót, hogy kétségbeesett döntést hozzon. Ahelyett, hogy a főváros szalonjaiba ment volna, bejárta a vidéket, olyan nőt keresve, akit nem a vezetékneve vagy a vagyona alapján választottak ki.

Olyan feleséget akart, aki képes önállóan is boldogulni.

Négy napig látogatta a tanyákat anélkül, hogy megtalálta volna. Minden nő, akivel beszélt, tisztelettudó volt, de bizalmatlan. Rodrigónak eltartott egy ideig, mire rájött, hogy finom kabátja, járása és beszédmódja arra utal, hogy adószedő, vevő vagy adósságbehajtással megbízott ember.

Az ötödik nap reggelén úgy döntött, hogy visszatér.

Aztán az egyik lova elvesztette a patkóját a Las Ánimas tanya előtt.

Miközben a kocsis segítséget keresett, Rodrigo meglátta a nőt a termésben dolgozni. Észrevette az egészséges kukoricát, a javításra szoruló kerítést és egy fiút, aki lassan haladt egy kapával. A nő kétszer annyit dolgozott, mint ő, de nem alázta meg, és nem kiabált vele.

Amikor felemelte a fejét, Rodrigo mindenféle szépítés nélkül bemutatkozott.

„Rodrigo de Alvarado a nevem. San Jerónimo márkija vagyok. Négy hónap múlva leszek 35 éves. Ha addigra nem nősülök meg, több mint 120 család fog egy olyan unokatestvértől függeni, aki soha nem tette be a lábát a földjükre. Feleségre van szükségem, és azért jöttem, hogy feleséget kérjek.”

Felállt, megtörölte a kezét a kötényébe, és egyenesen a férfira nézett.

– Miért pont én?

– Mert sikerült fenntartanod ezt a farmot kevés munkással anélkül, hogy egyet is elhagytál volna közülük. Ez többet elárul rólad, mint bármelyik vezetéknév.

– És azt várod, hogy mindent félretegyek, hogy követhesselek?

Rodrigo a vályogházra, a kis pajtára és a száraz dombig elnyúló mezőkre nézett. Addig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy egy nő visszautasíthat egy palotát, mert már megvan a saját élete.

„Erre nincs elfogadható válaszom” – ismerte el.

Az őszintesége mentette meg.

A nő neve Jacinta Morales volt; 27 éves volt, és apja halála után örökölte Las Ánimas-t. A ranch mellett hatalmas adósságot is kapott. Hat éven át dolgozott, hogy kifizesse.

Ott lakott még Eusebio Rojas, egy 63 éves napszámos, akit kora miatt senki sem alkalmazott; Doña Matilde, az állatokat gondozó özvegy; és Tomás, egy 14 éves árva, aki mezítláb és éhesen érkezett.

„Ha eladom ezt a földet, az új tulajdonos hozza majd a saját embereit” – magyarázta Jacinta. „Eusebio elveszíti a fedelet a feje fölött, Doña Matildének el kell mennie, Tomás pedig visszakerül az utcára. Nem cserélhetem el őket egy palotáért.”

– Szóval elutasít engem.

– Nem. Feltételt szabok.

Jácinta a házra mutatott.

„Ha valóban olyan feleséget szeretnél, akit nem kápráztat el a címed, nem kényszerítheted arra, hogy ezen a címen belül éljen. Gyere ide. Élj úgy, ahogy mi élünk. Ne látogatás közben vagy szórakozásból. Maradj, dolgozz, és tanulj meg támaszkodni azokra az emberekre, akiket mindig is magadtól függőnek tartottál.”

– Azt hiszi, San Jerónimo márkija vályogházban fog lakni?

– Azt akarom, hogy az az ember, aki azért jött, hogy megkeressen, bebizonyítsa, hogy létezik, még akkor is, ha nincs mögötte palota.

Rodrigo 9 nappal később tért vissza, egyedül lóháton.

– Elfogadom – mondta a bejáratból. – De muszáj kérdeznem valamit ugyanilyen őszintén. Szükségem van egy örökösre. Ha fiú nélkül halok meg, La Cañada úgyis Baltasar kezébe kerül.

Jácinta hallgatott.

– Nem ígérhetek neked gyereket – felelte. – Egyetlen nő sem teheti meg.

– Tudom. Ha nem történik meg, sosem fogom hibáztatni. De nem akartam eltitkolni előtte, hogy akarom.

–Akkor gyere be. Még négy dolgot szeretnék mondani.